Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)
]]>
Egy fiú az más. Egy fiú nevelése kapcsán sokkal több minden miatt kell/lehet aggódni. Bár nem vagyok híve a sztereotípiáknak, de fennakadtak a szemeim, amikor az óvodából hazafelé sétálva, elújságolta, hogy Ábellel játszottak, és ő volt az anyuka. Anyukám (pedagógus lévén) állítja, hogy a fiam igazi fiú, ne aggódjak. Épít, alkot, szerel, és motorozik. Szereti a jó borokat, és ágy mellé dobálni a ruháit. LEGO-újságot olvas az illemhelyen, és rajong az autószerelős műsorokért. 2 hete ketten voltunk otthon, hatalmas vihar kerekedett a semmiből, a tetőtérben sokkal jobban érzékelhető a szél ereje. Odabújt hozzám, és azt súgta: “Ne félj, anya, én megvédelek!”
Ki ne szeretné, hogy fiai mindig mellette legyenek? De van-e jogom, erőszakkal vagy fondorlattal magamhoz láncolni, és érzelmi zsarolással sakkban tartani őket? Pedig milyen sokan ezt teszik. Aztán panaszkodnak, hogy az unoka sokkal többet van a nászasszonynál. Miért csodálkoznak menyeik reakcióján? Ezért én kínosan ragaszkodom hozzá, hogy ugyanannyit legyen mindkét mamánál, amit szüleim eleinte nehezményeztek is. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sajnáljam mástól a fiamat. Piszok nehéz.
Mi, fiús anyaként a biztos hátországból szemlélhetjük őket, és akkor leszünk sikeresek, ha csak ritkán néznek hátra.(folyt.köv.)
]]>