Ez az a téma, amiről mindenkinek van véleménye. Magyarországon a fősodrású média felkapta, persze rögtön megszólal az ember lányában a kisördög… Vajon megint miről akarják elterelni a figyelmet, és melyik politikai párt mire akarja felhasználni a felborzolt kedélyeket a médiában? Nos már szinte nem is követjük az eseményeket. Most inkább előfizettem egy norvég országos napilapra, mivel a TV-ét örökre száműztük a házból (már 3 éve). Egy érdekes számadat és annak utóélete azonban mellbe vágott.
A 2013-as hivatalos statisztikai adatok szerint 55 000 svéd 20-35 év között fiatal munkavállalót regisztráltak Norvégiában. Nem is az az érdekes számomra, hogy a norvég erős középosztály hogyan tekint rájuk, mivel Norvégia nem a szegény rokon többé. Sokkal inkább, ahogyan a svéd kormány és közvélemény kezeli ezt a helyzetet. Hát nem úgy mint nálunk…..
A svédek egy elveszett generációról beszélnek, a gazdasági válság igazi áldozatairól, akik többnyire pályakezdőként kis településekről munka reményében érkeztek Oslo-ba, többnyire olyan munkákra, amiket a norvég nem végez el. Nos 55 000-et óriási számnak érzi a közel 10 milliós svéd lakosság, és mélységes aggodalommal tölti el.
Akkor mit szóljon Magyarország, ahonnan 200 000 fiatal vándorolt ki és telepedett le hivatalosan csak Londonban? Alsó hangon beszélhetünk csak 500 000 fős veszteségről a szintén közel 10 milliós országban. De ez a szám jóval magasabb a valóságban, ezt tudjuk. 10-szer akkora veszteségről beszélünk…
És míg Magyarországon a fröcskölődés és további feszültségek gerjesztése folyik, addig a svédek úgy vélik, Svédország hálás lehet Norvégiának a megmentett fiatalokért. Szóval ez Skandinávia…
Mennyivel könnyebb külföldön magyarnak lenni, látni és meglátni a szépet és jót a gyökerek között. Elrejtve és összekuszálva ugyan, de ott a megoldás. 3500 km-nyi távolságból minden tisztább és érthetőbb, a kirakós darabjai szinte maguktól összeállnak. A válaszok előttünk hevernek, de nem látjuk, mert a völgyben henyélve nem süt mindig a hasunkra a nap. Nem lakunk jól, ha tétlenül várjuk a “sültgalambot”. Elhisszük, hogy a modern életnek nevezett hazugság csak úgy megtörténik velünk, pedig mi teremtjük és tartjuk fenn ezt a fajta létezést is. A nagy Egész részei vagyunk mi is.
Persze én könnyen beszélek… Nem kell itt élnem. DE én legalább elindultam, hogy végre láthassam, ami egyébként mindenkinek az orra előtt hever. Ja, hogy nehéz elhagyni a jól ismert langyos vizet? Hát el kell hagyni a kényelmes kis komfortzónánkat a tisztánlátáshoz, az biztos. Fel kell mászni a nagy hegyre. Nincs mese.
]]>Norvégia meglehetősen jó hatásfokkal integrálta a 90-es években érkezett pakisztáni menekülteket, de ez a pozitív tendencia meglehetősen megtorpanni látszik. Részben nyelvi, de sokkal inkább kultúrális-vallási okok miatt a mohamedánok körül most forr a levegő. A legfrissebb felmérések szerint a norvég családok elenyésző hányada látna szívesen muszlim vőt/menyet. A nem európai országból érkező bevándorlók alig 12-13 %-a dolgozik 5 évvel az országba érkezésük után. Az egyik déli kistérség 15%-al utasította maga mögé a nagyvárosokat. Most, hogy a kormány megadta megyénként a befogadásra váró menekültek számát, várja az önkormányzatok visszajelzéseit. Háromnegyedük a határidő lejárta után sem válaszol, de néhány kivételtől eltekintve csak kevesebbet hajlandóak/tudnak fogadni. Most megy az oda-vissza egyeztetés és esélylatolgatás. De a kormány nem kényszeríthet, nem parancsol, és bízik az önkormányzatok értékítéletében, miszerint maga képes felmérni a rendelkezésre álló lehetőségeket, erőforrásokat. De.
Mit is mondhatnék én, aki szintén bevándorolt egy olyan országból, amely azt hiszi magáról, hogy soha nem is volt befogadó, és azonnal csípőből utasít el minden esetleges toleranciáról szóló vitát. Pedig. Talán nem is létezik Európában olyan ország, mely képes volt évszázadokig, de inkább évezredekig együtt élni sok különböző nemzetiségű és kultúrájú néppel, mint a magyarok. ( németek, svábok, szlávok, oroszok, törökök, zsidók, olaszok, szászok, románok, és ki tudja kikkel még, amit a mindenkori hivatalos erők erőszakkal, hazugsággal elhallgattak, meghamisítottak az elmúlt századok során) Szóval mi is az én feladatom? Toleranciát tanulok, és próbálom belehelyezni magam az afrikai menekültek mágikus gondolkodásába, nincsenek szavaik rengeteg dologra, gyermekes naivsággal tekintenek testük működésére. Az anyanyelvi tolmács sem tudja lefordítani a legalapvetőbb szavakat, mert nem létezik olyan szó hogy allergia, ekcéma stb. A lehető legegyszerűbben kellene elmagyaráznom a problémát, ami iszonyatosan nagy kihívás, mert az esetleges félreértések csak további bonyodalmakhoz vezet. Nem beszélnek a menstruációról, nemi szervekről, problémáikat túldramatizálják, kultúrájukból adódik, hogy ha a “fehér varázslóhoz” mennek, minimum fel kell sorolni vagy 20 tünetet, függetlenül attól, hogy valós-e vagy nem. Elkezdik a fejük tetejétől és végigmondanak mindent a talpukig, ami eszükbe jut. Eszméletlenül nehéz kibogozni, mi a tényleges probléma. Ha a gyermekeiket hozzák még rosszabb. Néztem már egy aggódó szomáliai anya gyűlölettel teli szemébe tudva, hogy talán már készül az elátkozott “vudu-bábu” számomra, amikor nem írtam fel a legerősebb szteroid krémet egy újszülött alig látható minimális ekcémás tüneteire. Már két évet lehúztak egy menekülttáborban, megmérgezték őket az európaiak mérgeivel, amit itt gyógyszernek neveznek, felszedik a mi betegségeinket, és a mi gyógyszereinket akarjak, úgy akarnak élni, mint mi, mert azt hiszik: itt mindenki boldog és egészséges. Pedig ha tudnák…
Szóval tanulok. Tanulok toleranciát, empátiát és türelmet. Tanulom kezelni a frusztrációimat, kommunikációs és egyéb kudarcaimat. De ezért születtünk le erre a Föld nevű javítóintézetre, nem igaz?
]]>És nem templomaikba sietnek, bár már hetekkel előtte “imádkoznak” a jó időjárásért (napsütésért és jó hóviszonyokért), hanem a semmi közepén álló családi hytte-kbe vonulnak családostul. A városok is kiürülnek, és tömegesen vonulnak a népszerű síterepek felé. A városnézőtúrák is felejthetők itt ilyenkor. Az alig 5 milliós lakosság a légvonalban 2000 km hosszú, de fjordokkal hihetetlenül felszabdalt keskeny tengerpart mentén él, csak 200 alagútjuknak, hídjaiknak csupán a karbantartása is szép emberi és anyagi erőforrást emészt fel. A szegényes közúthálózatnak köszönhetően a szabadság első napját a bedugult közutakon töltik, majd a hegyi sípályákon és kiülős teraszokon folytatják. Persze ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindenki az egészség mintaképe, mindenki karcsú és sportos. Norvégok torkán bizony nem akad meg az alkohol sem így húsvét táján. Baleseti sebészek, főleg akik ügyeletben töltik a húsvétot inkább rossz időért imádkoznak. Nem, nem a kiépített sípályák fokozzák a veszélyt. A balesetek száma drasztikusan megugrik ilyenkor, ennek oka részben a megnövekedett bátorság az egyidejű alkoholfogyasztásnak köszönhetően és az enyhe idő miatt megszaporodott hóomlás/lavina. Egyre nagyobb méreteket ölt és egyre több áldozatot szed, a meredek, járatlan helyoldalain a “freestyl” síelés/snowboardozás és snøscooter-ezés. Persze itt minden napsütéses óráért hálásak vagyunk. A klímaváltozás miatt jónéhány alacsonyabban fekvő sípálya hóhiánnyal küzd. Próbáltam keresni valamiféle húsvéti hagyományt/szokást, de nem igazán találtam, legalábbis napjainkban már nem téma. Színes tojás, nyúl van és hagymás növények – persze csak cserépben. Egy giccses papírtojásban kapnak a gyerekek számomra elviselhetetlenül édes apró édességet, csokit. Persze ma már sok drága tárgyi eszköz is kerül a tojásokba.
Egyre többet cikkeznek manapság arról, hogy a magyar oktatási rendszer mennyire elavult, mennyire nem veszi figyelembe a gyerekek életkori sajátságait, különböző fejlődési ütemét. Cél, hogy kis kockaemberek legyenek, hogy ne tudjanak, sőt ne is akarjanak gondolkodni, önálló döntéseket hozni. A költözésünkkor egyik fontos és sürgető szempont volt, hogy találjunk mielőbb gyerekbarát iskolarendszert. A fiam Magyarországon egyébként is iskolaéretlennek “ítéltetett”, melynek én őszintén örültem, mert ez azt jelentette számomra, hogy a nagy szülői igyekezetemben sem tettem/teszem tönkre gyermekkorát, azaz nem nyomorítom meg a személyiségét idő előtt. Orvosként a gyerekek idegrendszer fejlődésről kicsit többet tanulhattam, gyakorlatban láthattam több gyereket is a sajátjaimon kívül, követhettem fejlődésüket akár csecsemőkortól. Alapszabály, hogy a mozgás, a kézügyesség fejlődése az értelmi, kognitív fejlődéssel párhuzamosan, de mindenesetre szinkronban fejlődik, ha testi betegség, idegrendszeri sérülés ezt a csodálatos egyensúlyt nem zavarja meg. Elégedetten és belül mosolyogva hallgattam a magyar óvónéni fejtegetését arról, hogy bár a fiam nagyszerűen rajzol, épít és alkot bármit bármiből, de szociális és kognitív szempontból még nem érett az iskolára. Ja, és mivel nem fut elég gyorsan, nem “elég ügyes” a sorjátékban, ezért nem vehet részt az óvodai sportversenyen, mert ott az óvodának nyernie kell. (Értsd: Már az oviban versenyeztetni kell ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy a gyerek néha jól is érezze magát, ne azt érezze, hogy ügyetlen, ezért nem mehet.)
Mindez megerősített abban, hogy a fiam vagy Waldorf-os lesz, vagy elmegyünk az országból. Amikor a norvég iskolai rendszerrel ismerkedve nyilvánvalóvá vált, hogy az sokkal közelebb áll a Waldorf-hoz, mint a magyar állami iskolarendszerhez, már nem volt kétséges, hogy szerencsét próbálunk. A nyelv miatt egyébként is időre volt szükségünk, nem versenyistállóra. Türelem és felzárkóztatásra szánt idő a norvég iskolában határtalanul rendelkezésre áll.
Persze látom, hogy a rendszer itt sem hibátlan, hiszen kicsit belülről is láthatom a működést. Itt mindenki ugyanabba az osztályba jár: a koravén kis “zsenit”, az “iskolaéretlent”, de Down-kóros, Turner-szindrómás, és szellemi fogyatékos gyereket is beiskolázzák abban az évben, amikor betölti a 6 éves kort. Van, aki még 6 éves sincs, amikor iskolába megy. Viszont egyénre szabott tanterv készül az idegennyelvű kisgyermeknek, és az enyhe szellemi fogyatékosnak is. Fiam nyelvi fejlesztést kap. Ezeket a gyerekeket egy külön team kíséri figyelemmel (tanár, gyógypedagógus, zenei fejlesztő tanár, orvos, pszihológus) és bizonyos időközönként összeülnek a szülőkkel együtt, értékelik a gyerek fejlődését, és igyekeznek megoldásokat keresni az egyéni problémákra. Orvosként rendszeresen meghívnak ilyen értekezletekre. Tudom, hogy csak egyetlen speciális igényű kisgyerek tönkre tudja tenni a másik 24 tanóráját. Vannak asszisztens tanárok, akik kivezetik azt, aki nagyon zavarja a tanórát, de legtöbbször elég, ha csak mellette ül egész tanórán valaki, vannak interaktív foglalkoztató eszközök is, melyek lekötik a gyerek figyelmét (valamit, amit megfoghat, ő mozgathat, pl: saját órarend tábláján a mágneses felíratok stb.)
Főbb különbségek:
-Fő cél: a gyerek érezze jól magát, aki szorong, az nem tanul, előbb-utóbb elveszíti a kíváncsiságát a világ felé
-Vegyük figyelembe egyéniségét, de legalább ne nyomjuk el, nem az az elsődleges cél, hogy a többihez idomuljon
-Nincs verseny, ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, (értsd: NINCS tanulmányi verseny)
-Fejlődését nem sietettjük, mindenkit bevárunk, hiszen tudjuk, hogy mindenki más ütemben fejlődik, más családi háttérrel rendelkezik
-Nincs büntetés, dicsérettel motiválunk, nincs jegy az első 5 évben, se fekete pont, se intő
-Nincs akkora távolság a tanár és diák között, családiasabb légkör, kvázi a gyerek sokkal kevésbé szorong
-Nem a tanterv diktál, nem az a lényeg, hogy a tananyag végére érjünk, az a cél, hogy a gyerek meg is tanulja
-Teret adunk a kiscsoportos foglalkozásnak, projekt-munka során van vezető a csoporton belül, de tudják, hogy mindenki egyszer sorra kerül, tehát a hangsúly a szociális készségek fejlesztésén van: együttműködés, alkalmazkodás
-Nem csak az elmélet bemagolása és értelem nélküli visszamantrázása a cél, gyakorlati tudás, értő olvasás, a kézműves munka és a jó szociális készség, és az igyekezet legalább annyira fontos
-Figyelembe veszik az életkori sajátságokat: iskolakezdés 08:30, rövidebb tanórák, hosszabb szünetek, órandszerű szabad foglalkozás: kirándulás, úszás, síelés, horgászat, (sportversenyek helyett)
A hátrányokról legközelebb…
