» Lélek

Hálaadás…Takksigelse

Sat, 26 Mar 2016 19:42:01 +0000

Azt hiszem itt Norvégiában tényleg “pozitív-gondolkodó” lettem. Örülni tudok már annak is, ha csak felkel reggel a nap. De komolyan. Ha reggel legalább nem kell az autót kiásni a hóból. A jóég tudja hányszor takarítottam le a kocsit az elmúlt alig 3 évben. Fel sem tűnik vezetéskor, hogy havas és jeges az út, annál inkább morgok, ha a hókotrók aszfaltig lemarják, mert előkerülnek a kátyúk. Örülök, ha néha-néha tudok venni mascarpone-t. Örülni tudok csupán annak, hogy munkaidő után, nem csörög a telefon, és 10 perccel a 16 órás zárás előtt még be tudok pofátlankodni a boltba. Sőt. Szeretni tudom a hétfőket, egy-egy teljes hétvégi ügyelet után. Micsoda boldogság végre nárciszt látni május végén, és sarjazni a füvet a “korai” tavasz jeleként.

És végtelenül hálás vagyok a Teremtőnek, hogy nem év voltam ügyeletben azon a napon, amikor vörös riasztás érkezett 3 szánkózó iskolás korú unokatestvérhez, akik közül az egyiket sajnos soha többé nem ölelhetnek a szülei. Nem nekem kellett ott állnom, közölnöm, vigasztalnom, látnom és hallanom. Kimondhatatlanul hálás, hogy nem én voltam az a szülő, testvér, aki szorongatja a meleg kezet, mely már soha többé nem markol meg. Nem tudom, hogy képes lettem volna erre feladatra. De tovább kell lépnünk,és megtanulnunk a leckét. Itt és most kell élni. Hiszem, hogy ez a 13 éves kis srác egy másik életben, valami más feladatot kapott, mert itt már mindent elvégzett, amit rábíztak. Talán még találkozunk. Sander.

]]>

Hóvihar….Snøstorm

Thu, 17 Dec 2015 07:39:57 +0000

Reggel hó torlaszolta el a bejárati ajtót. A erős sarki szél az éjjel néhol méteres dűnékbe rendezte a havat, így gyönyörű, hófehér sivatag fogadott, és szinte vakított a reggeli sötétben. Az autó hó alatt, nincs kedvem kiásni se, és mivel a szél továbbra is hordja a havat, nincs is értelme. Szabadságon vagyok végre, ezért tudom csak ilyen higgadtan szemlélni az szél gondos természetformáló munkáját.:)
Micsoda felemelő és felszabadító érzés, hogy ma nem tudok sehonnan elkésni, nem kell telefonálni, restelkedni 2 perces késés miatt. A gyerekek érzik rajtam a fesztelenséget, így a kicsi az első szóra bólint, amint felajánlom, hogy ma gyalog menjünk az óvodába. Más napokon tiltakozó sírás lett volna a “válasz”, de ma nem. A mai nap az egészen más. Mit törődtünk mi a 16-20 m/s-os széllökésekkel, a sarki metsző hideggel, ma szabad vagyok és végre tesztelhetjük a vagyont érő ruháinkat.
Kisfiammal beöltöztünk rendesen, ahogy kell, rétegesen, kézzel kötött gyapjúba, majd a szélálló téli kezes-lábas, hótaposó, kesztyű, eszkimó-sapka. Meg akartam tapasztalni az elemek erejét, amikor a rohanó hószemcsék karistolják, metszik az arcot, az egyetlen szabad felületet, és egy-egy hevesebb széllökéstől nem kapok levegőt a mellkasomat érő nyomás miatt.
Elindultunk. Mély a hó, de eleinte a kelet-nyugati házsorok miatt fel sem tűnt mennyire erős a szél. A gyerek örült, hogy kézen-fogva megyünk, és anya végre ráér, nem kell rohan. Aztán rátérünk a meredek északról nyitott utcára, mert az ovi a hegytetőn van, és kaptatunk felfelé komótosan. Mindenhol a hatalmas hódűnék, nincs ember se az utcán, de mi csak megyünk, megyünk. Énekelünk, Miki bemutatja norvég gyermekdal-repertoárját, amit én nem is bánok, mert a boldog gyerek énekel, nem szorong. Jómagam aggódni kezdek a hegytető felé közeledve az egyre erősödő szél miatt. Hullámokban jön, havat kotor magával, ami fehér ködfolt formájában külön életet él, mint valami gonosz, fehér szellem.
Miki kéri, hogy vegyem fel az egyre meredekebb kaptatón. Így még lassabban haladunk, de ez aggaszt a legkevésbé. A vastag csúszós, ruharétegek miatt nehéz tartani. Ő is érzi, hogy nehéz így nekem, inkább gyalogol tovább hősiesen, én pedig biztatom, hogy hamarosan odaérünk, bár még én sem tudom pontosan hol tartunk.
Majd jött a következő nagyon erős széllökés, metsző havat sodort magával, jött, de olyan erővel, hogy megtorpanunk, ösztönösen letérdelek és magamhoz szorítom a gyereket, hogy testemmel védjem, amennyire tudom a szél ellen. Nyugtatom, hogy mindjárt alábbhagy, enyhülni fog hamarosan. Felemelem a fejem, hogy megnézzem milyen messze vagyunk, de semmit sem látok a hótól, csupa fehérség mindenütt, csak sodorja magával könyörtelenül, és amikor már-már azt hiszem, hogy enyhül, már itt is a következő. Érzem, hogy a gyerek is kezd türelmetlen lenni. Hihetetlenül egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy házak vesznek körül.
Mindegy, mennünk kell tovább. Jussuk minél közelebb, mert lehet, hogy csak rosszabb lesz, nyomok sincsenek sehol. A gyerek is megtántorodik, ahogy ellenáll a szélnek, de a ruháknak hála, a metsző szelet nem is érezzünk. Szaladni kezd apró lábain előre felé, és néhány méter után feltűnik valami pisla fény. Az óvoda lámpája….

]]>

Repülés… Flyvning…

Sun, 26 Jul 2015 15:08:56 +0000

Felülről tekintek a szülővárosomra. Gyönyörű a dombtetőről a kristálytiszta levegőn át a nyári napfényben, a madárcsicsergésben, a szabadság gondtalanságában. A Csík Zenekar albumát hallgatva már értem, miért is léteztek a regösénekeink. Segítenek. Ráhangolódni kicsit a Valóságra, eltávolodni a hétköznapok bosszúságaitól, felülemelkedni csöppnyi kis létünk értelmetlennek tűnő másodperctöredékéből. Mert a nagy összefüggések láncolatában semmi sem haszontalan. Isten kertjében semmi sem önmagáért való, és mindennek akként kell történnie, ahogy az megterveztetett. Mi teremtjük meg valóságunkat.
Mennyivel könnyebb külföldön magyarnak lenni, látni és meglátni a szépet és jót a gyökerek között. Elrejtve és összekuszálva ugyan, de ott a megoldás. 3500 km-nyi távolságból minden tisztább és érthetőbb, a kirakós darabjai szinte maguktól összeállnak. A válaszok előttünk hevernek, de nem látjuk, mert a völgyben henyélve nem süt mindig a hasunkra a nap. Nem lakunk jól, ha tétlenül várjuk a “sültgalambot”. Elhisszük, hogy a modern életnek nevezett hazugság csak úgy megtörténik velünk, pedig mi teremtjük és tartjuk fenn ezt a fajta létezést is. A nagy Egész részei vagyunk mi is.

Persze én könnyen beszélek… Nem kell itt élnem. DE én legalább elindultam, hogy végre láthassam, ami egyébként mindenkinek az orra előtt hever. Ja, hogy nehéz elhagyni a jól ismert langyos vizet? Hát el kell hagyni a kényelmes kis komfortzónánkat a tisztánlátáshoz, az biztos. Fel kell mászni a nagy hegyre. Nincs mese.

]]>

Merengések….

Fri, 01 May 2015 21:34:57 +0000

Újabb kötelező továbbképzés, teljesen felesleges idő és pénzpazarlás. Csontig lerágott, agyonismételt témák, lelkes, de sokszor unalmas előadók, csigalassúsággal vánszorgó percek, többször lemerült mobiltelefon és kívülről fújt netes hírek. De ki kell hoznom a legjobbat belőle, felfogás kérdése csupán. Kiszabadulás a hétköznapok egyhangúságából, nem csörög a telefon, nincs előjegyzési lista, nincs minden perc betáblázva, végül is minden felfogás kérdése. Sokan étterembe mennek, bevásárolni, kihasználni a nagyváros lehetőségeit. Én meg? Örülök, hogy magam lehetek. Nem, nem egyedül, és nem is magányosan, hanem magamban lehetek egy kicsit. Ilyenkor az idő fogalma valóban viszonylagos. A dögunalmas előadásokon szinte csak vánszorog, ha szabad utat adok a gondolataimnak – akkor az idő is repül. ( Sebesebben, mint a gondolat?)

Van még 4 órám a gépen indulásáig, a reptér 8 perc taxival. Fogalmam sincs, miért esik ilyen jól, hogy csak bámulok ki a szálloda 6. emeleti ablakán. Tiszta az égbolt, a nap felbukkant a kikötőt övező kopár, valaha gleccserek által koptatott sziklák felett. A túlsó parton kis fehér faház virít, a kikötő hullámtörőjének bejáratát jelző világító torony ritmikusan küldi a fényjelzéseket. Időnként egy-egy kis hajó nyílegyenesen veszi célba a kijáratot, alig keltve némi hullámzást a víz tükörsima felületén.
A város alig éledezik, pedig már lassan 7 óra van. A kikötőben a legkülönbözőbb méretű és formájú hajók várakoznak, némán és nyugodtan. Van itt drága jacht is – minibárral és grillsütővel a tetején, de engem valahogy hagyományos halászhajók egyszerűsége ragad meg. Semmi csicsa, világos és célszerű forma olyan, amilyennek lennie kell, hogy segítségével a gazdája biztosítani tudja a megélhetését. “Norvégpirosak”, kékek, és karcosak, gyakran viharvertek, de így szeretem őket, lágyan simulnak bele a kemény, szikár észak-norvég tájba. A csillogó vadonatúj jachtok tájidegenek és pökhendik, betolakodnak és uralkodni akarnak egy olyan világban, ahol mindennek meg van helye, ideje és oka, hiszen ez a túlélés záloga ezen sokszor zord és kíméletlen vidéken.
Szélcsend van, ami meglehetősen szokatlan erre felé, bár a városalapítók a legjobb érzékkel választották ki, az erősen szabdalt tengerpart a leginkább szélvédett öblét. Két kacsa – valószínűleg egy pár -szeli a kikötő vizét nagy igyekezettel szabályos V-alakú hullámteret hagyva maguk után. A fehér többszöri is hirtelen irányt vált, a barna azonnal követi, ilyenkor, hullámtereik metszik egymást, teljesen szabályos W betűt formálva. Zseniális.
Lassan életre kell a kikötő is, megjelennek az emberek, és felkészítik a hajóikat, majd egyik a másik után hagyja el a kikötőt. Beérkeznek az ingázókat szállító buszokat helyettesítő gyorshajók (“hurtigbåt-ok”) is.

Relativitáselmélet ide, időfizika oda, most már mennem kell, a repülő nem vár. Az emberkaraván könyörtelenül halad. De hova is?

]]>

Itt van az ősz …(Høst i Nord-Norge)

Fri, 25 Oct 2013 19:55:45 +0000

Mindenkit ez érdekel. Igen, október közepén egyik napról a másikra behavazott. Még a norvégok is dünnyögtek. Ezen csodálkoztam. Én előbbre vártam. Már augusztusban a téli ruhákat akartam beszerezni használtan, mert forintban nagyon drágák a gyerekruhák. Virágzik a használtruha biznisz, a kötött gyapjúholmik pillanatok alatt gazdát cserélnek. Az idősebbek kötögetnek a váróban is.

De szerintem nincs hideg. -1-2 fok. A tenger közelsége, a város fekvése (öblöt ölel körül) miatt jóval enyhébb az idő, mint az adott szélességi körnek megfelelő klíma. Jeges az út nagyon. Szöges gumi kell, négykerékmeghajtás. Most már értjül, miért van annyi nagy autó a városban. Sok az emelkedő, 13 fokos emelkedő visz fel az ovihoz. Imádkozom minden reggel, hogy le ne fulladjak, míg felérek. Inkább elindulok előbb, nehogy szembe jöjjön valaki. Ezt nem nehéz elérni. A norvégok nem kelnek korán. Fél nyolckor az én fiam mindig az első a bölcsiben. Szabad ég alatt altatják őket az udvaron mínusz 10 fokig. Állítólag nem sűrűn van ennél hidegebb, tehát egész évben ridegtartás van. Aggódtam, mert a kicsi nem nagyon aludt babakocsiban, hát még mínusz fokban. De az én fiam 3 órát alszik, a babakocsizsákban. Kesztyűben, gyapjú kalucsniban. N. szerint (amikor még fél négykor is a babakocsiban durmolt, amikor ment érte) lefagyott, azért nem ébredt fel. Én aztán bevizsgáltam, de nem találtam fagyási sérüléseket rajta.

Hó az lesz sok. Tavaly állítólag rekord mennyiségű volt, nem tudták hova tolni, ezért alagutakat ástak a házak közé, hogy közlekedni lehessen. Kíváncsi vagyok. A mentő hogyan közlekedik majd? Én meg átásom magam a szomszéd szigetre a beteghez? Azt már az első héten leszögeztem, hogy hajót vezetni nem tudok. (Széles derültség.) Nem, nem kell hajót vezetnem. Itt mindenre van ember. Nekem csak mondanom kell ki mit csináljon. Nos, nekem még ez is kihívás, mert én ahhoz szoktam, hogy inkább csinálom magam. Majd meglátjuk. Egy víz alatti alagút vezet át a szigetre. De addig el is kell jutni.

Én nem bánom, csak eső ne essen, mert azt gyűlölöm, és a negyven fokot. Megnyugtattak, hogy az itt nem lesz. Megnyugodtam.

Várjuk a mørketida-t. A sötét időszakot. Már annyit riogattak vele, hogy most már kíváncsiak vagyunk. A pesszimisták, azt mondják fél év, az optimisták “csak” kettő hónapra becsülik. Én a kettőben hiszek, úgy döntöttem.

]]>