Hihetetlen, de már gyomorszondát is cserélek… Nem küldöm az 5 órányi autóútra levő kórházba az egyébként súlyos izomsorvadásban szenvedő, tolókocsiban ülő asszonyt. Itt valahogy elfelejtem a deffenzív orvoslást, az “inkább nem csinálok semmit,nehogy feljelentsenek”. Ami Magyarországon nagyon megy. A túlélés záloga.
Sőt kuratív medisinát folytatok. Egy év alatt vagy 30 gyanús anyajegyet, 2 malignus melanomát távolítottam el, 3 egyéb rosszindulatú bőrtumort távolítottam el.Isten tudja mennyi sebet varrtam össze.
És újabban oktatok is. Bizony. Új rezidenst kaptam, a sri lankai felmenőkkel rendelkező Thuve már itt Norvégiában született, és Lengyelországban végezte az egyetemet. Van tőlem mit tanulnia? Norvégul oktatok egy norvégul anyanyelvi szinten beszélő rezidenst. Szegény teljesen kétségbeesett, hogy ide került a világ végére a meleg közép-európai egyetem ölelő karjaiból, ahol az ember nemcsak az elemekkel, de a legkülönbözőbb, ritka betegségekkel hadakozik, amit korábban csak tankkönyvekben olvasott. Egy szál magában egy fonendoszkóppal diagnosztizál. Bízik és remél, hogy a helikopter jön időben, és a szél nem borítja fel a hajót, amivel a mellkasi panaszoshoz indul. Reméli, hogy a hólavina okozta áramszünet, nem tart tovább 5 óránál, mert a külső szigeten lakó magatehetetlen öregek megfagynak. Itt nincs gázfütés, csak villany. Ha megtelik az kis 5 ágyas “kiskórházunk”, akkor a folyosóra fektetem a betegeket. Én már túl vagyok az első sokkon, most én biztatom őt, hogy könnyebb lesz, csak neki kell állni és csinálni kell.
A napokban szembesültem azzal, hogy bizony 10 éve vagyok a pályán – kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most érkezett meghívó a Pécsett tartandó a 10 éves diplomatalálkozónkra. Az évfolyamunk 60%-a tuti nem Magyarországon él és dolgozik. Talán Stokholmban vagy Londonban kellene inkább találkozni. Keserédes felismerés, hogy elvileg 10 éves gyakorlattal oktathatok is. Bizony. Gipszelést, szabás-varrást, és varázslást (hagyományos orvoslás). Néha csak simogatást és vigasztalást. Norvégul. Sajnos… 
Hihetetlen az a sok köszönet és dicséret, amit az utolsó 2 hónapban kaptam. Sokan csak azért jöttek konzultációra, hogy elmondják mennyire sajnálják, hogy elmegyek. Meglepett az a nyíltság, amivel felém fordultak, persze sokszor szemrehányás is vegyült a szavak mögé. Végre megnyíltak és bízni kezdtek, hiszen nálam sokkal nagyobb teret kaptak a beszélgetések és az egyéniség, a 20 perces konzultációk időkorlátait feszegettem állandóan. Időhiány volt a legnagyobb ellenfelem. Persze voltak, akik lemorzsolódtak, akik a kőkemény “modern medicinát” akarták a pénzükért. Szerencsére találtak olyan orvost itt, aki azt adta a pénzért, amit a beteg “rendelt”.
Próbáltam lazítani a rendszer kereteit, javítgatni a hibáit, és ha valakit tényleg érdekelt miért nem folytatom tovább – hát elmondtam. Ez persze sokkal kevésbé emészthető, mint a délre vagy nagyvárosba költözés Norvégián belül. Képtelen vagyok működni egy működésképtelen rendszerben. Nem tudok átlépni a hibákon és tenni gépiesen azt, ami a “dolgom” a szalagon. A pénz engem különösképpen sosem érdekelt, soha nem motivált igazán. Ez ismét csak megerősítést nyert. Értelmet szeretnék találni abban, amit teszek nap mint nap. Soha nem viseltem el, ha úgy kezeltek, mint egy megvásárolható szolgáltatást( rabszolgát?). Hihetetlen ellenállást váltott ki, ha csak kísérletet is tettek ilyen irányban. Gyűlölöm azt is, ha a “rendszer” maga kényszerít az elhajlásokra. A hibák szinte telesen ugyanazok a norvég eü.rendszerben is. Satuba szorít. Adóforintokat osztogatunk itt is, amit a páciens kizsarol így vagy úgy. Erről szól az egész. Nem a gyógyulásról. Még kevésbé a gyógyításról.
Rengeteget tanultam és megismertem a norvég társadalmat alulnézetből is. Szeretem az embereket, szeretnék segíteni, de az orvosszerepet nem nekem találták ki. Mégis ennek az álarcnak köszönhetem, hogy lehetőséget kaptam tanulni az emberekről- emberektől. És a félelmeikről, ami betegít és öl. Megértethettem a skizofén szereposztásban sok mindent a világ működéséről is. Színésznek viszont alkalmatlan vagyok.
Határozott kopogás hallatszik. Ki lehet az ilyenkor? Itt nem divat, hogy az orvost otthonába zaklassuk 2 hetes fejfájás “akut” panaszával. De nem beteg jött, hanem a főnök az. 62 éves, ősz halántékkal a Vöröskereszt égisze alatt megjárta a balkáni háborút, Koszovót, Afrikát, Afganisztánt. Sokat látott, megélt, és dolgozott itt is a világ végén. Én csak szájtátva hallgatom, mi minden szörnyűség tud megtörténni a Földön. Többségünk elképzelni sem tudja mire vagyunk mi képesek. Mi történhetett?
Letelepedtünk a ház előtti lépcsőre, én pizsamában, ő nagykabátban. Egyik cigarettát füstöli el a másik után. Fáradtnak tűnik és meggyötörtnek. Itt él ezen a 2000 fős kis szigeten majd 25 éve, ismer mindenkit. Mintha a távoli nagy család lenne.
A probléma közös. Az én alig 900 fős listámon, alig 2 hónap alatt a 3. limfómás diagnózis érkezett. Mind fiatalok, egészségesek, most a legközelebbi munkatársunk hívta őt, egy “csupaszív”, mindig mosolygós nővér a diagnózissal. Felfoghatatlan. A non-Hodkin-lymphoma incidenciája 1/100 000. Most csak az én körzetemben él három. Közös stratégia kell, hogy tudjuk megszervezni itt, a három beteg kezelését, követését, hogyan segítsük őket lelkileg is. Hogyan kommunikáljuk a munkatársak felé? Hogyan biztosítsuk a betegek titoktartáshoz való jogát? Az első kemoterápiát megkapják a kórházban, a többi feladat ránk vár. Az elmúlt 25 évben nem fordult elő. Most hematológiai osztály leszünk. De ez csak a jéghegy csúcsa. Az egészségügyi rendszer itt is rogyadozik. Egyre több az idős, beteg, és egyre nehezebb működtetni az ilyen kis önkormányzatoknak. Nincs ápoló, nem találni jó vezetőket. Ő építette fel ezt a komplexumok, de látja, hogy 3. gyermekeként szeretett intézet rogyadozik. Nyugodt lelkiismerettel szeretne nyugdíjba vonulni, egy jól működő rendszert szeretne maga mögött hagyni, de ennek az esélye az évekkel egyre csökken.
A nap felcsillan a tenger felett, előbújik a felhők közül. Az évnek ebben az időszakában még sokáig fenn van a nap, csak este 11 óra körül megy le 1,5 órára aztán már ismét felkel.
A főnök még csak 62 éves, ami itt Norvégiában még fiatal kornak számít, de még soha nem láttam ennyire fáradtnak és öregnek. Nem is tudom mit kellene mondanom nekem, egy Kelet-Erópából bevándorló kezdőnek? Azt, hogy én már láttam a jövőt. Láttam, hogy az elöregedő társadalmak nem tudnak mit kezdeni az egyre nagyobb számú és egyre idősebb korosztállyal. Hogy eljön az idő, amikor, 2-3 esetleg 4 beteg kerül egy szobába, ha feküdni kénytelen a beteg egész nap az ágyban, ahelyett hogy egy ápoló kísérgetné egész nap, hogy el ne essen? Ha már nem lesz pénz liftet és rámpákat építeni minden magánházba, és a rákosok hónapokat várhatnak a kezelésre, ha egyáltalán jár majd nekik.
Azt hiszem inkább hallgatok. Meghallgatom, mi a terv a jövő félévre. A tervek készítésében a norvégok nagyon jók.
]]>
Este 10-kor érkezi a hivás. Halászhorog a kézben. Sebészet megint. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha szikét fogok, embert vágok és varrok. Anyajegyek eltávolítása, tályogok, biopszia vétele itt napi rutin. (Balesetek, törések ellátásáról majd máskor.) Egyetemen ritkán lógtam el a dolgokat, de anatómián és patológián a boncolást utáltam. Soha nem használtam, az elsős korunkban megvett szikét.
Kocsiba pattanok, “elszáguldok” a esti szikrázó napsütésben a rendelőbe. Azt mondja a nővér, nem komoly, de látom, hogy pont az ellenkezője igaz. Ráadásul külföldi turista, (akik halászni jönnek ide, ugyanis a sziget halban igen gazdag). Mi azonban nem nagyon szeretjük őket, rengetegek isznak, és részegen gyakran sérülnek meg, biztosítási papírok nélkül, plusz az adminisztrációs terhekkel megspékelve, gyakran ingyen dolgozva, mert számlák behajtatlanul visszaküldetnek.
Hatalmas 65 év körüli észt férfi, aki csak észtül beszél, és ért oroszul. A kísérője egy magyar srác (az egyetlen rajtunk kívül a szigeten), aki beszél angolul. Én beszélek magyarul és norvégul, és értek angolul, és németül. Eddig még nem sokra megyünk kommunikációs szempontból. A srác kerít egy orosz turistát, akik oroszul beszél és ért angolul. Vicces vargabetűkkel, de a kommunikációs probléma megoldva látszik.
Most rápillantok végre a kezére. Soha életemben nem láttam ekkora horgot. Leginkább egy hajóhorgonyra emlékeztetett, bár nem vagyok nagy szakértő horgászat ügyileg, az biztos. Három ágú, bazi vastag, és 1 cm-es szakállal. A hatalmas kéz első és második ujja közötti területből lógott ki, de hegye eltűnt a szövetek között, fogalmam sem volt rólam, hol van a hegye, és milyen szöveteket ért a roncsolás. Az ólomsúly (vagy félkilós) persze még rajta lógott. Már próbálták rángatni a horgot (inkább horgonyt) , de se előre se hátra nem mozdult, mint az várható. (Szegény halak, esélyük se lehet : ( ) De a vadorzónak is fájhatott, mert igen csak gyönygyözött a halántéka, pedig a szükséges “fájdalomcsillapítót” már megitta.
(A legnagyobb pánikot mégis a személyem okozta az Óriás számára, mert nem egy 50 kilós női orvost várt “sebészként”. Pedig Norvégia nem a keleti blokk, ahova Magyarországot is sorolnám, ahol a női sebészek aránya a hímsoviniszta sebész-nőgyógyász-ortopédus társadalomban a kimutathatósági szint alatt van. Itt nagyon sokszor konzultálok női idegsebészekkel, traumatológussal. Magyarországon szinte elérhetetlen magasságokban lebegnek ezen szakmák képviselői, és ezt jól a tudatunkba vésik már az egyetem legelején. Nőnek esélye nincs, ha igen, akkor legyen legalább férfi. Szóval inkább nem is próbálkozunk a szikével, meghagyjuk a fiúknak. )
Nos klidocainnal a horgony környékét, amennyire tudtam vagy hozzáfértem. Hogy időt nyerjek magam számára – és nem utolsó sorban oldjam a feszültséget – míg kiötlöm, mit is csináljak, felvázoltam neki a lehetőségeket. A “tolmácskör” szorgalmasan igyekezett fordítani, de nem volt olyan nagy szükség rá, ugyanis ez elmúlt időszakban kényszerőségből meglehetősen tökélyre fejlesztettem a metakommunikációmat. Tehát elmutogattam, hogy levághatjuk a hüvelykujját az alappercnél, de amputálhatunk a csukló szintjében is, nyomatékul elkezdtem kipakolni a különböző méretű csipőfogókat. Elsápadt, aztán amikor a többiek nevettek, megnyugodott.
Le kellett előbb vágnom a nehezéket, hogy lássak valamit. Úgy döntöttem megpróbálom áttolni a horgot a bőr felszíne fölé, de legalább egy cm-et, nem “törődve”, hogy milyen további roncsolást okozok, hogy levághassam a szakállát, és visszafelé kihúzhatom a maradék vasat. A lidocain hatott, valahogy sikerült a tervet kivitelezni.
A beteg aztán tetanuszt, AB kapott, és két lyukkal a kezén távozott. ……. ÉLVE.
Tegnap újra helikoptert kellett riasztanom egy kissé lehűlt (35,1 C), alkoholosan erősen befolyásolt állapotú (részeg) férfi emberhez. Ordítozott, és ellenkezett a vizsgálatnál. Ilyeneket otthon a belgyógyászat folyosóján hagytuk kijózanodni. Itt nem. Tiszta, hófehér ágyba tettük, elkezdtük melegíteni. Isteni sugallatra a legnagyobb ellenkezése közepette, mondván, nem fáj a mellkasa, EkG-t kértem. Sikerült kivitelezni, miután 2 pirosba öltözött mentős kolléga ráripakodott. Szerencsém volt, hogy erőlködtem. Óriási nagy infarktus látszott az EKG-n. Azonnal riasztottuk a rendszert. Szakadt a hó, de szerencsére nem volt nagy szél, és fel tudott szállni.
A helikopter-orvos hihetetlen vidám és barátságos volt. Ezen itt Norvégiában mindig meglepődök. Van kollegalitás, és nem néznek senkinek, csak azért, mert fiatal vagyok, vagy mert “csak” egy falusi orvos. Itt tudják, hogy itt keményen dolgozunk, és “szinte” minden problémával szembesülünk. Kezet fogott, mosolygott. Kérdezte honnan jöttem. A lánya a szegedi orvosi egyetemen végzett, pszichiáterként dolgozik itt. Többször jártak Magyarországon, jó véleménye volt az országról, és a magyar egyetemről. Sok szerencsét kívánt.