Elkezdtem egy sorozatot a táplálkozással kapcsolatban, mit is jelent józan ésszel, szélsőségektől mentesen enni. Szerintem sokkal könnyebb egészségesebben élni, ha értjük a miérteket. Tapasztalataim szerint, nem vagyunk hajlandóak megváltoztatni étkezési szokásainkat, csak azért, mert az orvosunk azt mondja. Főleg, ha ő is elhízott, kiégett és rohan. Még adós maradtam a finomított cukorral. Talán ettől a legkönnyebb mentesíteni étrendünket. És talán ehhez ragaszkodunk a leginkább. A finomított cukorra egészen egyszerűen semmi szüksége a szervezetünknek, felesleges üres kalória. Ez nemcsak azt jelenti, hogy hízni fogunk tőle. Messze többről van szó, mint esztétikai vagy hiúsági problémáról. Többek között íny és fogászati problémák, károsodott bélflóránk miatti emésztési problémák, cukorbetegség. Miért is?

A finomított cukrokat (többnyire répacukor) szinte minden élelmiszeripart megjárt termékben találunk. Még a felvágottakban is. Agyrém. A gyerekek MADÁRTEJ ÍZŰ TEJITALT kapnak az oviban. Kérdem én, ez a termék most látott tejet vagy nem?  Szacharóz az van benne. A legtöbb gyümölcslének nevezet cukoroldat (12%-os gyümölcstartalommal, vagy kevesebbel) nem tudom mit keres a gyerekek étlapján. Meggyőződésem, ha a gyerek szomjas vizet is megissza. De a hideg tejet is. (laktózérzékenyek kivételével persze) Az anyatej számunkra nem édes, bár tartalmaz laktózt (mely édes ízében messze elmarad a répacukortól), és olyan bravúrosan megkomponált összetett szénhidrátokat, hogy bélflórájuk, garatflórájuk tökéletesen egészséges maradhat amíg…. Nem szocializálódik. Kizárólag anyatejen 6 hónapig kitűnően fejlődnek, és gondosan végzett hozzátáplálással 1 éves korukig szinte nem esznek répacukrot. (gyümölcs, főzelék, víz,anyatej, liszt) Mi történik akkor?

A finomított répacukor (egyszerű szénhidrát) a legnagyobb mennyiségben árusított legális drog. Kínkeservek árán tudunk lemondani róla, annyira hozzászoktunk. Ha egyik napról a másik teljesen kihagyjuk étrendünkből, szinte sóvárgásszerűen keressük a forrást. Bár az édes íz élvezete szinte egyidős az emberiséggel, néhány száz évvel ezelőtt nem létezett finomított cukor, később is kis mennyiségben fűszerként használták, ára az aranyéval vetekedett. Helyette mézet, és aszalt gyümölcsöket alkalmaztak. 1800-as évektől követve rohamosan egyre többet fogyasztunk belőle. Csak az utóbbi száz évben 4-szeresére nőtt az 1 főre jutó fogyasztás. Jelenleg 40 kg-ot (!) fogyasztunk el évente fejenként. Iszonyú szám. (Persze van aki, egy részéből szeszt főz, ha azt fogyasztja, az sem sokkal jobb.) Ellentétben néhány önkéntes diétaguru állításaival, szénhidrátot enni kell, hiszen kizárólag húson – ami kvázi fehérje és zsír – senki nem él. Ha Béres Alexandra eszik tejterméket már fogyaszt is szénhidrátot, még pedig laktózt biztosan, vagy  ha almát eszik fruktózt vesz magához.

A lényeg: 50-60%-ban szénhidrátból fedezzük energiaigényünket. De nem mindegy milyenből. Az emberi szervezet számára emészthető szénhidrátok egyik fajtáját képezik az egyszerű cukorfélék: répacukor (szaharóz), malátacukor, szőlőcukor (glukóz), tejcukor (laktóz), gyümölcscukor (fruktóz). Ezeket a szervezet optimális esetben egyetlen enzim segítségével azonnali felszívódásra alkalmassá képes tenni, azonnal tápanyagot biztosítva a sejteknek. A másik csoportot a keményítők (összetett szénhidrátok) teszik ki, a gabonafélék, rizs, burgonya, száraz hüvelyesek, szójabab szénhidrátjai. Ezeket a végeredményben egyszerű cukormolekulákból álló láncolatok, bonyolultabb, elágazó felépítésük révén nehezebben, több enzim közreműködésével, több lépcsőn keresztül bomlanak le az emberi szervezetben, így lassabban kerülnek a vérbe, nem okoznak olyan hirtelen insulinszint emelkedést. A számunkra emésztetlen rostok is végeredményben összetett szénhidrátok, csak szervezetünkben, bélrendszereünkben nincsenek jelenek azok az enzimek és mikroorganizmusok, amelyek képesek lennének hozzáférhetővé tenni számunkra. Az emészthetetlen szénhidrátok egyik csoportját képezik a vízben oldható pektinek, amik főleg – de nem kizárólag – a gyümölcsökben található meg, a másik csoport a vízoldhatatlan cellulóz, főleg a hüvelyesek, főzelékfélék sejtfalát képezik, és az emberi bélrendszer képtelen a felhasítására, kvázi balllasztanyagként kiürülnek. (A túlzásba vitt rostfogyasztásnak is vannak hátrányai, az is megérne egy misét.)

A különböző összetett szénhidrátot tartalmazó alapanyagok összehasonlítására alkalmas lehet a glikaemiás index. Nem teljesen tökéletes, de jobb híján segít eligazodni a táplálkozás tudományi útvesztőkben. A Glikémiás index azt mutatja meg, hogy a különböző szénhidráttartalmú élelmiszerek milyen gyorsan szívódnak fel a bélrendszerünkből, és milyen gyorsan emelik a vércukorszintet.

A durumbúza különleges olyan szempontból, hogy keményítője nagyrészt amilóz, szemben a többi lisztfajtával, melyek amilopektint tartalmaznak. Az amilózt sokkal lassabban bomlik le  a szervezetben, mert egyenesláncú, és sokkal kevesebb helyen tud az amiláz nevű emésztőenzim rákapcsolódni, hogy szétaprítsa a szénhidrátláncot, rövidebb a szervezetünk számára felhasználásra alkalmas részekre. A tönkölybúza magasabb 18-20% fehérjetartalmával élettani szempontból egészségesebb, különösen a teljes kiőrlésű fajtája. (Aki sütött már vele, tudja, hogy sokkal nehezebb a tésztával bánni, és több nedvességet is vesz fel, ráadásul morzsalékosabb lesz a végeredmény is. Ezért a sikerélmény javítása érdekében vegyesen használom a fehér és barna változatát a receptől függően.)

A fogyókúrázók számára az extrudált kenyerekkel kapcsolatban annyit, hogy gyártásuk során olyan eljárást alkalmaztak, mellyel a keményítőt emésztőenzimek számára könnyebben hozzáférhetővé tették. Ez azt jelentik, hogy gyorsan szölőcukorrá bomlik, azaz gyorsan emeli a vércukorszintet, ami tudjuk, hogy magas insulinszintet eredményez, annak minden következményével.

Mi történik, ha három kanál cukorral isszuk a reggeli teánkat?  folyt. köv.

Bruno Bettelheim gyermekneveléssel kapcsolatos munkásságának …”az a célja, hogy bátorítsa a szülőket, igyekezzenek a saját fejükkel végiggondolni a gyermeknevelés bizonyos kérdéseit. Erre irányuló erőfeszítéseik révén válnak majd “elég jó szülővé”, ami mind önmaguknak, mind gyermekeiknek javára válik…..”.

Rengeteg “jótanácsot” lehet olvasni, és gyakran kéretlenül is kapni a gyermekneveléssel kapcsolatban, hogy akár Dunát lehetne rekeszteni a tuti módszerekkel. Tény, hogy a “szülőséget” nem tanítják sehol, még a pedagógusoknak, pszichológusoknak, védőnőknek sincs mindig mindenben igazuk, hiszen minden szülő-gyermek kapcsolat más és más. Az elégedettség részben az ösztönösségen, részben azon is múlik, hogy a gyermek és a szülő személyisége mennyire alkalmas egymás nevelésére. Bettelheim szerint, az a szülő, aki jól tudna használni egy neveléssel kapcsolatos tanácsot, az valószínűleg nem is szorul rá.

Nagyon jó szüleim vannak, de nevelésük számos elvével már gyermekkoromban sem értettem egyet, ma pedig jónéhányat kifejezetten hibás felfogásnak tartok. Nem könnyű ma (sem) fiatal szülőnek lenni: kiállni saját szempontjaink mellett a sok jóakaratú tanács között. Szüleink korosztálya – tisztelet a kivételnek – nem hajlandó tudomásul venni, hogy az elmúlt 30 évben nagyon sok minden – a gyermekneveléssel kapcsolatban (is) – megváltozott. A mi gyermekeink lényegesen eltérő milliőbe születnek, kis világuk ingergazdagsága, és az az információ dömping, mely szinte már az első életévtől rájuk zúdul, összehasonlíthatatlanul más szülő-gyermek kapcsolatot teremt, mint amilyet pár évtizeddel korábban fenntartani lehetett (így-vagy úgy). Ha most azzal szeretném áltatni négyévesemet, hogy a kistestvérét a gólya hozza, szerintem kikacagna. A Télapó-ügyet is elég nehéz a felszínen tartani, mert a múlt héten már azt számolgatta, mennyit kell keresnie a jó öreg Mikulásnak, hogy az összes kisgyerek ajándékát képes legyen megvenni. Orvosként is meg kellett megküzdenem gyermekem nagyszüleivel, hogy ne akarjanak néhány hetes korában már gyümölcslevet, teát, vizet (!) önteni csemetémbe, mert az anyatej mellett havi 1000 g hízás sem győzhette meg őket arról, hogy nyomorult nem szomjas. Nem is csoda, hogy oly sokan elveszítik önbizalmukat, és végül már nem tudják kire hallgassanak. (Kezembe is nyomták a szocialista a “művet”, melyet keményen bevasaltak az akkori védőnők mindenkin.)

Tény, hogy azok a módszerek, melyek az előző generációknál többé-kevésbé működtek, azok ma már többnyire nem fognak. Ugyanaz a tanács lehet, hogy a szomszédnál bejött, másnál valószínűleg nem fog. Aztán jöttek a pszichoanalítikusok, és az ágybavizeléstől a súlyproblémákon át a tanulási nehézségekig mindent a károsodott anya-gyerek kapcsolatra vezetnek vissza. Na, bumm. Pedig a lelkiismeretes anya, mindenkire hallgatott, és teljesítette az idióta normákat, a nagyszülői, védőnői, orvosi státuszvizsgálatok “követelményeit”. Valahogy elfelejtünk ösztönösek lenni, képtelenek vagyunk figyelni saját érzéseinkre, reakcióinkra, gyerekeinkre. Tényleg RÁJUK figyelni, a szemükbe nézni, és átérezni helyzetüket, talán segítene számunkra megérteni reakcióikat, viselkedéseiket a krízisszituációkban. Sokan mondjuk, és véresen komolyan is gondoljuk, hogy a gyermekeinkért mindent – még az életünket- is odaadnánk. De kikapcsoljuk-e érte a mobilunkat, a kedvenc meccsünket, vagy sorozatunkat? 

Nagyon kisarkítva egy stratégiai játékhoz hasonlít a gyermeknevelés, melyben elindulunk egy tervvel (vagy kritika nélkül követni akarunk egy tanácsot), ha kezdő sakkjátékosként – nem figyelve a partner lépéseire – tervünket változtatás nélkül tűzön-vízen keresztülvisszük, biztosan veszíteni fogunk. Ha azonban figyelünk rá, sokkal inkább képesek leszünk kiszámítani reakcióit, így módszerünket hatékonyan módosíthatjuk, és megelőzhetünk számos elkerülhető, felesleges, romboló konfliktust. A játékkal ellentétben az élet azonban egészen más. Súlyos különbség, hogy míg a játékot bármikor tiszta lappal újra kezdhetjük, a szülő-gyerek viszony konfliktusait tovább görgetjük, és az interakciók tagadhatatlanul kölcsönösek. Saját megélt tapasztalatainkat is az mindennapok “sakktáblájára” visszük, ahogy a gyerek is. Jó adag önismeret nélkül egy óvodással vitába bocsátkozni kár, bár szülői szigorral igazságtalanul is bármikor “győzhetünk.” Nekünk is változnunk kell, bizonyos kérdésekben akár stratégiánk feladására is kényszerülhetünk. A gyerekek hihetetlenül éles megfigyelők, azonnal észreveszik a felnőttek játszmáit, kíméletlenül megjegyzik a be nem tartott ígéreteket, és legközelebb már ezek fényében értékelik szavainkat. Valahol itt érzem a szülői szerep súlyát.

Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.

A negatív gondolatok mérgeznek és betegítik  meg lelkünket, a negatív önszuggessziók akadályoznak meg bennünket abban is, hogy sikeresek legyünk. Takarózhatunk azzal, hogy “de hát magyarok vagyunk”, minek örüljek, semmi okom rá, nem vagyok olyan helyzetben, ide születem. Aztán jönnek a” bezzegek”: a másiknak mennyivel jobb, mennyivel könnyebb, sokkal szerencsésebb. Majd következnek a “ha”-k: ha több pénzem lenne én se keseregnék, ha nem ide születtem volna, ha engem is támogattak volna, ha lett volna hátszelem.stb. Ettől is csak magyarabbak leszünk, nem igaz?

Naná, hogy sokkal könnyebb kifogásokat gyártani ahelyett, hogy kitakarítanák gondolatainkat is, ahogy a lakásunkat is. Egy cseppet sem könnyű, senki nem mondja. Pedig semmibe sem kerül. Sokkal könnyebb panaszkodni, ezáltal energiát leszívni másoktól. De ez nem megoldás, a probléma gyökere, a kishitűségünkből eredő negatív gondolatok tovább mérgeznek bennünket. Időset, fiatalt egyaránt. Orvosként az bizonyult számomra a legnehezebbnek, amikor  éreztem a tehetetlenséget, hogy nincs lehetőségem az emberek negatív gondolatain változtatni. Az embert szkepticizmusa, önkorlátozó hiedelmei gátolják meg céljai megvalósulásában. Gyógyulásába vetett hitével, hozzáállásának megváltoztatásával többet tehetne önmagáért, mint bármely gyógyszer vagy orvosi beavatkozás. Sokunk sajnos nem hozta magával otthonról ezt a képességet, de még az orvosi egyetemen sem tanítják. A pszichés folyamatokról, hatékony mindennapi problémamegoldó stratégiákról, megküzdési mechanizmusokról vajmi kevés szó esik. Ahogy arról sem, hogyan segítsünk magunkon, hogy segíthessünk másoknak: honnan töltsem fel azokat az energiatartalékokat, amit napi átlag 60-70 ember panaszának  figyelmes meghallgatása lemerít. Szinte mindannyian éreztük már a cseppet sem kellemes szellemi kimerültséget barátunk, családtagunk kimerítő panaszáradatának meghallgatása után. Saját negatív gondolataink – fűszerezve egy jó adag idealizmussal, és a jövő miatt érzett szorongásaink ezeket a tartalékokat tovább merítik. És félő, hogy utódainkra is ezeket örökítjük tovább. Önmagunk rossz beidegződéseinek megváltoztatása a legnehezebb, de legnagyobb sikert igérő vállalkozás.

Hiszem, hogy a pozitív gondolatoknak hatalmas erejük van, csak sokan nem tudunk élni vele. Jólétbe és gazdagságba születni nem garancia a sikeres élethez, ahogy az sem kárhoztat bukásra senkit, ha szegénységben cseperedik fel. A siker nem azon áll, kinek hány diplomája van. A sikeres élet attól függ, hogyan használjuk elménket, hogy a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tegyük meg. Negatív gondolataink, önbizalomhiányunk akadályoz meg bennünket abban, hogy változtatni merjünk életünkön, pszichés és szomatikus állapotunkon. Tűzzünk ki nagyobb célokat is magunk elé, és merjünk vakon hinni benne. Helyettünk senki más nem fog.

Végre véget ért a nyaralás, és kisfiamat haza hoztuk a mamáktól. Már várt minket nagyon, jól esett anyai szívemnek. A hosszas nagyszülői kényeztetés után attól tartottam, nem akar majd hazajönni velünk. Erről szó sem volt, terveink szerint hazafelé útba ejtettük a Balatont. Vasárnapi hőségben kicsit tartottam a tömegtől. Bepakoltuk kisautónkba a felfújható jet-ski-t, a felfújható-kormányozható Villám McQueen-t, terepszínű vízipuskát, a túramotort, és végre úgy néztünk ki, mint az “igazi magyar strandolók”. Nem egészen, mert hűtőtáskának már nem volt hely, így odaérkezve nagyot kortyoltunk volna az ásványvizes flakonból, de majdnem felforrt az szélvédő mögött az alig másfél órás út alatt. Először nem értettem a fiam miért nem akar inni belőle, aztán rájöttem: a szénsav miatt csípett, és még meleg is volt egyszerre.

Dél körül a közelben parkolóhely  nincs, még 500 Ft/h-ért sem,  strand bejárat előtt kígyózó sor, az üdülési-csekkel-fizetők önkéntes forgalomlassításának köszönhetően nemcsak a fiam, de az én türelmem is elfogyott. Naná, hogy pont dél lett, mire bejutottunk, árnyékban nem akadt hely, napon is alig. 50 faktoros napozókrém felhordásánál közelharcot vívtam a fiammal, és aztán irány a víz. Kissé feltámadt a szél, jó kis hullámokat kavart, jócskán dobálva jet-skit. Iszonyúan égetett a nap, a melanoma minden réme felsejlett előttem. Így hát három órára már tekintélyes napozókrém-kéreg borította a fiamat, sokkal inkább érvényesülhetett a fizikai napfényvédelem, mint a krém kémiai hatásai.

Egy gyorsforgalmi járda mellett sikerült helyet találnunk, mert férjem geodéziai, csillagászati ismereteit latba vetve úgy számolt, hogy egy óra múlva jó eséllyel némi árnyékot nyerünk. Az idő múlásával a mellettünk lévők napozóágya valahogy egyre közelebb került hozzánk, elvégre egy hetedik hónapját taposó várandósnak kisgyerekkel nem jár ennyi sem. Hiába a  magyar virtus. Dühös voltam, de megpróbáltam a dolog jó oldalát nézni. Legalább azt hiszik táskánk hozzájuk tartozik, és idegen nem nyúl bele. Bár legnagyobb értékünket a napozókrém jelentette. A biztonság kedvéért a puskát jól látható helyen hagytam.

Szemlélődve megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a magyar ember a rekkenő nyári hőségben is inkább kólát iszik. Ha beledöglik is. Hamburger-adó ide vagy oda. Másfél liter jéghideg jó minőségű ásványvíz 150 HUF, és alig fogyott, míg fél liter langyos gépi kóla 250 HUF. A magyar tengernél nem számít sem egészség, sem ár. Orvosként nem győzzük szajkózni, hogy melegben bekövetkező folyadékveszteség pótlására ásványvíz vagy csapvíz kellene. Bár én is iszom kólát hetente 2-3 dl-t ebéd után, sőt a gyerekem is megissza, ha elé teszik. Sokszor hallottam kifogásként, hogy a gyerek nem issza meg a vizet. Biztos vagyok benne, ha meleg van, ha szomjas a gyerek, és ha a szülő is azt issza, akkor elfogadják a vizet is. Persze, ha a szülő csak kólát hoz a strandra? Jó alternatíva lehetne a 100%-os gyümölcslé 5-6-szoros hígítása vízzel. Még úgy is jobban járna anyagilag és egészségileg. Na, de kit érdekel egy MOK (Magyar Orvosi Kamara) tagságot szabotáló orvos véleménye?

Animációs foglalkozásokat is szerveztek a strandon. Gyerekeknek arcfestést. Kisfiam megkérdezte:”Anya,miért festik be a nénik a kisgyerekek arcát, ha úgyis belemennek a vízbe?” Hát, nem tudtam logikus választ adni. Felnőtteknek vizi-aerobikot tartottak a víz legsekélyebb, bokáig érő részén negyed háromkor a tűzőnapon. Nem egészem értem a lényegét. Ha a víz felhajtóerejét akarjuk kihasználni ízületek kímélete céljából, akkor bukott a mutatvány. Ha a gyakorlatokat a víz közegellenállásával szemben szeretnénk végezni erősítésként, akkor megint csak nem értem. Na mindegy, izzadni lehet tőle – gondolom ez volt a cél, és jól esik majd utána még egy pofa kóla.

Időközben fiam annyira elálmosodott, hogy haza indultunk átadva immár árnyékos helyünket napozóágyas szomszédainknak. Autóban is 50 fok, haza felé a hűtött dinnye igézete adott erőt adott számunkra, fiamnak a legózásé. Jövőre hétköznapon próbálkozunk.

Útkeresés

Orvos vagyok. Nem mártír. Ismerem az egészségügyet mindkét oldalról. Aktívan 6 évet töltöttem el benne, ez az idő elég volt arra, hogy megismerjem kívülről-belülről. Elég volt ez az idő arra, hogy rájöjjek, ezt én így nem tudom tiszta lelkiismerettel, ép ésszel csinálni. Ezért inkább kilépek. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha vissza fogok térni. Vissza akarok-e térni.

Nem. Nem akarok külföldre menni, csak ha már éheznek a gyermekeim. Most megszorítások indulnak a mi kis családunkban is. A “B terv” kétségtelenül külföld. Nincs hitelem, de lakásom sincs. Nincs veszítenivalóm sem. Egy nagyobb utánfutóra felfér mindenünk gyerekestől.

Ma Magyarországon a magyar orvosok azt érezzük, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk. Tudom, hogy sokan ezt érzik ma itthon kis hazánkban. (Bár rajtunk kívül senki mástól nem követelnek milliókat, ha külföldön próbálunk boldogulni.) Gondolom ezt érzi a magyar pedagógus, rendőr és minden magyar állampolgár, aki szerencsétlenségére  egészségügyi intézménybe kényszerül. Tudom mert, szültem már fogadott orvos nélkül, állva vajúdva majdnem a folyosón. Betegeim sokat meséltek a kórházakban átélt viszonytagságaikról. Ha ez vigasztal bárkit is, saját húgomba alig tudtam lelket verni egy kolléga sikertelen kommunikációja után. Nem mindegy, hogy aznap 15 szorongó emberrel kell kommunikálnom, vagy 90-el. Akadt valóban néhány jogos sérelem, amikor tényleg nem védeném meg a mundér becsületét. Mégis azt mondom az orvosok döntő többsége lelkiismeretes, küzd betegeiért és saját önbecsüléséért  gazdasági igazgatóik és főorvosaik ellenében. Mert nem mindenki főorvos ám. Sőt nem lehet mindenki sebész sem.

Persze minden szakmában vannak kivételek. Tudom, hogy a média – politika által támogatott – több évtizede tartó orvosellenességet szító hadjárata meglehetősen sikeres volt. De hallgatassék meg a másik fél is. Az emberek többsége a lelkiismeretes orvosokra, orvosi sikerekre  nem is kiváncsi. Empátiát, kedvességet, gyors és hibátlan döntést  vár el a 48 órája szolgálatban lévő beosztott orvostól, de az nem érdekli mióta nem aludt, és hányadikat ügyeli ebben a hónapban. Mert mi is csak emberek vagyunk. Orvosok, nem mártírok.