Azt hiszem itt Norvégiában tényleg “pozitív-gondolkodó” lettem. Örülni tudok már annak is, ha csak felkel reggel a nap. De komolyan. Ha reggel legalább nem kell az autót kiásni a hóból. A jóég tudja hányszor takarítottam le a kocsit az elmúlt alig 3 évben. Fel sem tűnik vezetéskor, hogy havas és jeges az út, annál inkább morgok, ha a hókotrók aszfaltig lemarják, mert előkerülnek a kátyúk. Örülök, ha néha-néha tudok venni mascarpone-t. Örülni tudok csupán annak, hogy munkaidő után, nem csörög a telefon, és 10 perccel a 16 órás zárás előtt még be tudok pofátlankodni a boltba. Sőt. Szeretni tudom a hétfőket, egy-egy teljes hétvégi ügyelet után. Micsoda boldogság végre nárciszt látni május végén, és sarjazni a füvet a “korai” tavasz jeleként.

És végtelenül hálás vagyok a Teremtőnek, hogy nem év voltam ügyeletben azon a napon, amikor vörös riasztás érkezett 3 szánkózó iskolás korú unokatestvérhez, akik közül az egyiket sajnos soha többé nem ölelhetnek a szülei. Nem nekem kellett ott állnom, közölnöm, vigasztalnom, látnom és hallanom. Kimondhatatlanul hálás, hogy nem én voltam az a szülő, testvér, aki szorongatja a meleg kezet, mely már soha többé nem markol meg. Nem tudom, hogy képes lettem volna erre feladatra. De tovább kell lépnünk,és megtanulnunk a leckét. Itt és most kell élni. Hiszem, hogy ez a 13 éves kis srác egy másik életben, valami más feladatot kapott, mert itt már mindent elvégzett, amit rábíztak. Talán még találkozunk. Sander.

Újabb kötelező továbbképzés, teljesen felesleges idő és pénzpazarlás. Csontig lerágott, agyonismételt témák, lelkes, de sokszor unalmas előadók, csigalassúsággal vánszorgó percek, többször lemerült mobiltelefon és kívülről fújt netes hírek. De ki kell hoznom a legjobbat belőle, felfogás kérdése csupán. Kiszabadulás a hétköznapok egyhangúságából, nem csörög a telefon, nincs előjegyzési lista, nincs minden perc betáblázva, végül is minden felfogás kérdése. Sokan étterembe mennek, bevásárolni, kihasználni a nagyváros lehetőségeit. Én meg? Örülök, hogy magam lehetek. Nem, nem egyedül, és nem is magányosan, hanem magamban lehetek egy kicsit. Ilyenkor az idő fogalma valóban viszonylagos. A dögunalmas előadásokon szinte csak vánszorog, ha szabad utat adok a gondolataimnak – akkor az idő is repül. ( Sebesebben, mint a gondolat?)

Van még 4 órám a gépen indulásáig, a reptér 8 perc taxival. Fogalmam sincs, miért esik ilyen jól, hogy csak bámulok ki a szálloda 6. emeleti ablakán. Tiszta az égbolt, a nap felbukkant a kikötőt övező kopár, valaha gleccserek által koptatott sziklák felett. A túlsó parton kis fehér faház virít, a kikötő hullámtörőjének bejáratát jelző világító torony ritmikusan küldi a fényjelzéseket. Időnként egy-egy kis hajó nyílegyenesen veszi célba a kijáratot, alig keltve némi hullámzást a víz tükörsima felületén.
A város alig éledezik, pedig már lassan 7 óra van. A kikötőben a legkülönbözőbb méretű és formájú hajók várakoznak, némán és nyugodtan. Van itt drága jacht is – minibárral és grillsütővel a tetején, de engem valahogy hagyományos halászhajók egyszerűsége ragad meg. Semmi csicsa, világos és célszerű forma olyan, amilyennek lennie kell, hogy segítségével a gazdája biztosítani tudja a megélhetését. “Norvégpirosak”, kékek, és karcosak, gyakran viharvertek, de így szeretem őket, lágyan simulnak bele a kemény, szikár észak-norvég tájba. A csillogó vadonatúj jachtok tájidegenek és pökhendik, betolakodnak és uralkodni akarnak egy olyan világban, ahol mindennek meg van helye, ideje és oka, hiszen ez a túlélés záloga ezen sokszor zord és kíméletlen vidéken.
Szélcsend van, ami meglehetősen szokatlan erre felé, bár a városalapítók a legjobb érzékkel választották ki, az erősen szabdalt tengerpart a leginkább szélvédett öblét. Két kacsa – valószínűleg egy pár -szeli a kikötő vizét nagy igyekezettel szabályos V-alakú hullámteret hagyva maguk után. A fehér többszöri is hirtelen irányt vált, a barna azonnal követi, ilyenkor, hullámtereik metszik egymást, teljesen szabályos W betűt formálva. Zseniális.
Lassan életre kell a kikötő is, megjelennek az emberek, és felkészítik a hajóikat, majd egyik a másik után hagyja el a kikötőt. Beérkeznek az ingázókat szállító buszokat helyettesítő gyorshajók (“hurtigbåt-ok”) is.

Relativitáselmélet ide, időfizika oda, most már mennem kell, a repülő nem vár. Az emberkaraván könyörtelenül halad. De hova is?

Mindenkit ez érdekel. Igen, október közepén egyik napról a másikra behavazott. Még a norvégok is dünnyögtek. Ezen csodálkoztam. Én előbbre vártam. Már augusztusban a téli ruhákat akartam beszerezni használtan, mert forintban nagyon drágák a gyerekruhák. Virágzik a használtruha biznisz, a kötött gyapjúholmik pillanatok alatt gazdát cserélnek. Az idősebbek kötögetnek a váróban is.

De szerintem nincs hideg. -1-2 fok. A tenger közelsége, a város fekvése (öblöt ölel körül) miatt jóval enyhébb az idő, mint az adott szélességi körnek megfelelő klíma. Jeges az út nagyon. Szöges gumi kell, négykerékmeghajtás. Most már értjül, miért van annyi nagy autó a városban. Sok az emelkedő, 13 fokos emelkedő visz fel az ovihoz. Imádkozom minden reggel, hogy le ne fulladjak, míg felérek. Inkább elindulok előbb, nehogy szembe jöjjön valaki. Ezt nem nehéz elérni. A norvégok nem kelnek korán. Fél nyolckor az én fiam mindig az első a bölcsiben. Szabad ég alatt altatják őket az udvaron mínusz 10 fokig. Állítólag nem sűrűn van ennél hidegebb, tehát egész évben ridegtartás van. Aggódtam, mert a kicsi nem nagyon aludt babakocsiban, hát még mínusz fokban. De az én fiam 3 órát alszik, a babakocsizsákban. Kesztyűben, gyapjú kalucsniban. N. szerint (amikor még fél négykor is a babakocsiban durmolt, amikor ment érte) lefagyott, azért nem ébredt fel. Én aztán bevizsgáltam, de nem találtam fagyási sérüléseket rajta.

Hó az lesz sok. Tavaly állítólag rekord mennyiségű volt, nem tudták hova tolni, ezért alagutakat ástak a házak közé, hogy közlekedni lehessen. Kíváncsi vagyok. A mentő hogyan közlekedik majd? Én meg átásom magam a szomszéd szigetre a beteghez? Azt már az első héten leszögeztem, hogy hajót vezetni nem tudok. (Széles derültség.) Nem, nem kell hajót vezetnem. Itt mindenre van ember. Nekem csak mondanom kell ki mit csináljon. Nos, nekem még ez is kihívás, mert én ahhoz szoktam, hogy inkább csinálom magam. Majd meglátjuk. Egy víz alatti alagút vezet át a szigetre. De addig el is kell jutni.

Én nem bánom, csak eső ne essen, mert azt gyűlölöm, és a negyven fokot. Megnyugtattak, hogy az itt nem lesz. Megnyugodtam.

Várjuk a mørketida-t. A sötét időszakot. Már annyit riogattak vele, hogy most már kíváncsiak vagyunk. A pesszimisták, azt mondják fél év, az optimisták “csak” kettő hónapra becsülik.  Én a kettőben hiszek, úgy döntöttem.

A felnőtt lét kezdete az, ha felismerjük, hogy eddig csodált szüleink, mégsem Istenek. Nem is volt mindig igazuk. Sőt hibáztak is. De ez csak a kezdet. Jön a csalódottság, a harag, majd a szemrehányás, mely csak olaj a tűzre. Aztán jönnek az unokák. Újabb konfliktusforrások. Nem azt eszi, nem azt issza, amit “kellene”, és nem szobatiszta még 3 évesen sem. Majd ők megmutatják. Az édességözön, cukros üdítő és éjszakába nyúló televiziózás, édes kompót friss gyümölcs helyett. Nem kell orrot fújni, sem alaposan fogat mosni. De mindent lehet, amit otthon nem. És jön  az öröm, a kisunoka haza sem akar menni. A sikerélmény azonban néhány évig tart.

Aztán becsúszik egy fülfájás az éjszaka közepén, és sírva fakad, ha elesik. Ilyenkor mégis csak anya kell. Érzelmi biztonság otthon van. Az elvárások most is ugyanazok, mint 30 éve. Tisztára kell enni a tányért, köszönni kell mindenkinek szépen hangosan, és kérdezés nélkül el kell fogadni és követni minden kőbe vésett szabályt. Kiderül, hogy az unokák sem olyanok, mint amilyennek nekünk lennünk kellett volna. Pedig ŐK  fiúk. De 5 évesen nincs kitartása, és nem érdekli az a játék, ami a papa álma volt 40 éve. És a gyerek nem rejti véka alá a véleményét. (Szerencsére.) A nagyszülők szerint ezek a rossz nevelés következményei. Szerintünk nevelésünk sikerei.

A felnőtté válás kezdete – azt hiszem – mégis csak a megbocsátás. Mindenért. És a higgadt elfogadás. Ők ilyenek és kész. Csak az idők változnak, ők nem.

Az egyetemről kikerülve, azt tapasztaltam, hogy nem minden úgy működik, ahogy azt a tankönyvekben leírták. Sőt, vannak megmagyarázhatatlan megbetegedések és csodás gyógyulások. Bizonyos élethelyzetekben a betegség a “legjobb” válasz, de gyakran ez a menekülés is. A gondolatok megbetegíthetnek és meg is gyógyíthatanak. Ennek ellenére a mai tudományos lélektan (pszichológia) sok esetben nem tud segítséget nyújtani. Keresem a válaszokat, a lehetőségeket, az alternatív utakat. Ma már értelmetlen lenne a klasszikus orvoslás mindenhatóságát hirdetni.

Agykontroll tanfolyam érdekes tanulsággal szolgált számomra. Nem mond újdonságot, csak egy kicsi más módszert mutat meg ugyanarra. Arra, amire mindenki vágyik, azaz, hogy elérje célját.  Megbocsásson, elengedjen, meggyógyuljon. A lényeg, hogy az ember megtalálja önmaga számára megfelelő viszonyítási pontokat, melyeket bármikor használni tud, ha szüksége van rá. A kvantumfizikusok, agykutatók, de a NASA is vizsgálja az emberei elme lehetőségeit, a gondolatok teremtő erejét. 20 éve még mindenki a fejét csóválta volna, ha a az internetről hallott volna, egy vezeték nélküli rendszerről, mely képes összekapcsolni hihetetlen távolságról az egyes számítógépeket. És most ez mindenki számára természetes. Az emberi agy, csupán a gondolatok révén sokkal többre lenne képes, mint amire jelenleg használjuk. A szkeptikusok kedvenc ellenérve az agykontrollal szemben, hogy mennyit lehet(ne) ártani vele. Nos, ha valaki a gondolatokkal ártani akar, ahhoz nem kell agykontroll. Feldolgozatlan traumák okozta negatív gondolatokkal, nagyszerűen betegítheti meg saját magát, és szűkebb környezetét.

Szerintem a XXI. században az ember legfontosabb feladata, hogy megtanulja kezelni a stresszt. Ezen múlik minden, a saját és környezete egészsége, a családi élete, az egzisztenciája. Ma már a stresszt elkerülni, ami nyugati világunkban lehetetlen. Mindegy, hogy az eszközöket ehhez, hol találjuk meg. (jóga, tai-chi, kun-fu, vallások tömkelege, a vonzás törvénye stb.) Van, aki egy istenszemélyben, angyalokban, a keleti filozófiák valamelyikében, vagy az univerzum mindig is létező és működő törvényeiben tud hinni. És van, aki saját gondolatainak erejében. A lényeg ugyanaz. Kapaszkodókat és lehetőséget találni a testi-lelki harmónia eléréséhez. A kereszténységben a gyónás és szentségek is ezt a cél szolgálják: feloldozást vélt bűneink, hibáink alól, hogy aztán önmagunknak is megbocsáthassunk. Van, aki a mennyországba, más a nirvánába akar eljutni, vagy a természetben akar feloldódni. Ezt a célt szolgálta a természeti népek sámánizmusa, többistenhite, de a mozgással és légzőgyakorlatokkal áramoltatható életenergia is. A racionálisan gondolkodó, nyugati embernek úgy tűnik, ez sokkal nehezebben megy. Eltávolodtunk a természettől, és most nem találjuk az utat vissza hozzá.

Segíthet visszatalálnunk, ha képesek vagyunk megtalálni önmagunkban rejlő, de a racionális világ, iskolarendszer stb. által elnyomott gyermeket. Mert ők még nagyon is tudnak valamit. Ők még közelebb állnak a természethez, jobb agyféltekéjük még működik. Szerencsés vagyok, hogy figyelhetem őket, és tanulhatok tőlük. Néha teljesen belefeledkezem abba, hogy csak nézem őket. Mennyire tudnak örülni egy semmiségnek, teljesen átadni magukat a játéknak, és mennyire nem tudnak haragudni, milyen nagylelkűen megbocsátanak. Álmodnak, vizualizálnak, intuícióik és megérzéseik még működnek. Képzelőerejük, kreativitásuk határtalan. Számukra bármi lehetséges, nincs lehetetlen. Ösztönösen képesek gondolataikkal programozni bennünket. De mennyire! Mennyivel nyitottabbak a világra egy “okos” felnőttnél, akit béklyóba kötnek az anyagi dolgok, ” természettudományos ismeretei” behatárolják képzeletét, álmait -ha vannak még egyáltalán – létezőnek vélt korlátok közé szorítja. És milyen gyakran a múltban élnek, vagy a jövőbe vágynak, és nem veszik észre a jelent. Múltbéli hibáikon, sérelmeiken rágódnak, miközben felemészti őket a harag, melyet tudatosan mások, de valójában önmaguk iránt éreznek. Nem csak szokásaik, hanem haragjuk rabjaivá is válhatnak, és emiatt sem tudják élni saját életünket.

A tanfolyam magyarázatot ad a hétköznapokban tapasztalt “parajelenségekre”. Gyakran tapasztaltam, hogy épp anyukámra gondoltam, indultam volna a telefonért, és abban a pillanatban csörgött. Vagy a megérzések, melyekre jó volt hallgatni. A vizsgán mindig az első megérzés volt a helyes válasz. Mennyivel jobban sikerült az a vizsga vagy megmérettetés, melyet előtte képzeletben többször lejátszottam. És a sok “aha-igen” érzés.

Az utolsó eladáson például mindenkinek meg kellett bocsátania a szüleinek. Kinek azt, hogy szüleinek nem jutott elég idejük rájuk, másnak azt, hogy mindig helyettük tudták, mi a jó nekik. Van, akiknek “csak” azt, hogy mások álmát kellett (volna) megvalósítania. Annak érdekében, hogy  mindez könnyebb legyen, gyermeki módszerekhez kellett nyúlnunk. Szüleinket 4-5 évesnek kellett elképzelni, (hiszen, ki tud egy gyerekre haragudni) lekicsinyíteni őket, majd a szívünkbe kellett zárni őket. A többszázas közönség több, mint felénél bizony előkerültek a zsebkendők, pedig az idősebb korosztály is szép számban képviseltette magát. Csak remélni tudom, hogy gyerekeim is megteszik ezt majd egyszer.

Számos technikát mutatnak, tanítanak meg a tanfolyamon. Valószínűleg nem mindenkinél fognak működni. Gyakorlás nélkül biztosan nem. A módszer nem ígér mindenkinél, azonnal sikert. De azt sem állítja, hogy csak ez az egyetlen jó módszer. Egy lehetőséget mutat arra, hogy megszabadulhassunk saját gondolkodásunk korlátaitól. Ha csupán a relaxációs módszerét elsajátítja valaki, már nem volt kidobott pénz vagy idő.

Minden gyerekkel új időszámítás kezdődik. Szülőként újra értékelünk mindent. Az élet apró dolgait is. Milyen pihentető is tud lenni 2-2,5 óra alvás egyhuzamban, milyen feszültségoldó lehet egy forró zuhany, és micsoda boldogság forrása tud lenni a CSEND. A gyerekek szülői önismeretfejlesztő képességeiről nem is beszélve, hiszen hamar rádöbbentenek bennünket: hogy türelmünk nem határtalan, kreativitásunk siralmas, problémamegoldó képességünk csapnivaló, spontaneitásunk kvázi nulla, és a stressztűrőképességünk sem a legjobb. Szóval ki is a felnőtt?

Azt hiszük az első után már tudunk mindent. Hamar kiderül, hogy semmit sem tudunk. Se róluk, se magunkról. Nem feltétlenül, vagy legalábbis nem szívesen valljuk be ezt, de azért jobb, ha legalább mi magunk a tudatában vagyunk. Valahogy, akkor jobban tűrjük a hisztit, az ellenkezést is. A higgadt szülői reakció lehet/lehetne a legjobb ellenszere a viselkedési problémáknak – meggyőződésem. Legyen szó testvérféltékenységről vagy az énhatárok feszegetéséről. Csak kevesen vagyunk képesek erre a gyakorlatban. Pedig a mi reakciónkat fogja a gyerek visszatükrözni. Szinte ijesztő néha saját gesztusaimat a nagyfiamban viszontlátni.

A kicsi most tanulja. Hát siralmas…

A női lét ezer arca. Anyámnak lánya, fiamnak anyja, húgomnak nővére, férjemnek társa. Nagyanyámnak unokája lennék, ha élne. Lehet-e ennyi feladatnak eleget tenni? Sajnálom, ha csalódást okozok azzal, ha ezután a saját családomnak szeretnék megfelelni. Nem tudom más hogy’ van ezzel, de nekem iszonyú csalódás volt, amikor rájöttem, hogy a szüleim is csak emberek. Mégsem tudnak mindent, és gyakran nem aszerint cselekedtek, amit tanítottak nekünk. Sőt, még hibákat is követtek el. Engem sem sajnált senki. Nekem kellett feldolgoznom ezt a traumát. Mert az volt.

Anya, miért nem hiszed még mindig el, hogy egy felnőtt is tévedhet? Miért gondolod azt, hogy hibáink beismerése a gyengeség jele,  és ha nem veszünk róla tudomást, akkor nem létezik? Miért nem hiszed el, hogy tévedeseink felismerésével önmagunknak is feloldozást adhatunk? Miért szeretnéd azt, hogy generációról generációra örökítsük a ki nem mondott titkok, kétségek, és saját önbizalomhiányunk terheit? Miért gondolod még mindig, hogy az érzéseink vállalása a gyengeség jele? Miért kell(ene) mindig, minden helyzetben erősnek látszani?

Kiváló pedagógus vagy, de soha nem mertél igazán csak Anyánk lenni. Irigykedve figyeltem, mennyire türelmes, igazságos és megértő voltál tanítványaiddal. Most már azonban azt is tudom, hogy milyen nehéz lehetett Neked a saját lányaidnál őszinte ölelés és féltés helyett, tévedhetetlennek ítélt pedagógiai elveidet követni, mert az gondoltad, azt hitted, hogy ezzel többet segítesz nekünk. Emlékszel? “Ne bízz senkiben, mert akkor nem ér csalódás. Ne bízz a sikerben, számíts a rosszabbra, mert akkor csak kellemes meglepetés érhet.” Azt hitted, így fogod megvédeni lányaidat az Élettől, a Fájdalomtól, a Csalódásoktól. De nem fogod tudni, mert mindenkinek el kell követnie a saját hibáit, Anya! Mert mi nem a Te hibáidat fogjuk elkövetni. Mindig hárítottál azzal, hogy majd meg tudom milyen nehéz szülőnek lenni, ha saját gyermekeim lesznek. Már a másodikat várom, Anya.

Sorszerű jelnek érzem, hogy fiaim lesznek. Már látom, hogy egy gyerek néha többet ért az emberi lélek működéséből, mint egy agyonművelt “fölnőtt”. A metakommunikációs jelek nem olyan hazugak, mint felnőtt szavaink. Gyermekeink megérzései sokkal inkább működnek, mint a mi társadalmi, szocializációs “okos” szabályaink. Nem hiszem, hogy a fiam kevésbé szeret attól, ha beismerem, hogy bizonyos dolgokban tévedtem. Már látom, hogy nem leszek tökéletes szülő, még kevésbé erős, mert menthetetlenül szentimentális vagyok, mert újra és újra vágyom rá, hogy átöleljenek azok a kis karok. Mert igenis ki kell mondani, hogy szeretlek és hiányoztál. És azt is, hogy igazad volt, fiam. Ne azért tiszteljenek, mert én mindent tudok, mert én szülő vagyok, és még kevésbé azért, mert meg fogom tudni védeni őket a Külvilágtól. Mert nem fogom tudni. Mert “csak” arra leszek képes, hogy így vagy úgy mögöttük álljak, hiszen én még azt sem tudhatom a jövő hét mit hoz. Megpróbálom elfogadni fiaimat olyannak, amilyenek. Tudomásul veszem, hogy egy pillanatig sem az én tulajdonaim, csak kölcsönkaptam őket egy időre. Nem rendelkezhetem velük, és nem formálhatom saját elvárásaimhoz személyiségüket, és még kevésbé várhatom el Tőlük, hogy ők valósítsák meg az én álmaimat. Azt szeretném, hogy legyenek saját álmaik és merjenek hinni bennük.

Nem várom, hogy hálásak legyenek bármiért, amit értük tettem, mert ők majd a saját családjuknak fogják visszaadni. Én érezhetem majd személyes sikeremnek, ha nem szorulnak többé rám. És nagyon szenvedni fogok a letörölt puszik, az egyre ritkuló, majd elmaradó ölelések miatt. Tudom.

Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.