Hihetetlen, de már gyomorszondát is cserélek… Nem küldöm az 5 órányi autóútra levő kórházba az egyébként súlyos izomsorvadásban szenvedő, tolókocsiban ülő asszonyt. Itt valahogy elfelejtem a deffenzív orvoslást, az “inkább nem csinálok semmit,nehogy feljelentsenek”. Ami Magyarországon nagyon megy. A túlélés záloga.
Sőt kuratív medisinát folytatok. Egy év alatt vagy 30 gyanús anyajegyet, 2 malignus melanomát távolítottam el, 3 egyéb rosszindulatú bőrtumort távolítottam el.Isten tudja mennyi sebet varrtam össze.
És újabban oktatok is. Bizony. Új rezidenst kaptam, a sri lankai felmenőkkel rendelkező Thuve már itt Norvégiában született, és Lengyelországban végezte az egyetemet. Van tőlem mit tanulnia? Norvégul oktatok egy norvégul anyanyelvi szinten beszélő rezidenst. Szegény teljesen kétségbeesett, hogy ide került a világ végére a meleg közép-európai egyetem ölelő karjaiból, ahol az ember nemcsak az elemekkel, de a legkülönbözőbb, ritka betegségekkel hadakozik, amit korábban csak tankkönyvekben olvasott. Egy szál magában egy fonendoszkóppal diagnosztizál. Bízik és remél, hogy a helikopter jön időben, és a szél nem borítja fel a hajót, amivel a mellkasi panaszoshoz indul. Reméli, hogy a hólavina okozta áramszünet, nem tart tovább 5 óránál, mert a külső szigeten lakó magatehetetlen öregek megfagynak. Itt nincs gázfütés, csak villany. Ha megtelik az kis 5 ágyas “kiskórházunk”, akkor a folyosóra fektetem a betegeket. Én már túl vagyok az első sokkon, most én biztatom őt, hogy könnyebb lesz, csak neki kell állni és csinálni kell.
A napokban szembesültem azzal, hogy bizony 10 éve vagyok a pályán – kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most érkezett meghívó a Pécsett tartandó a 10 éves diplomatalálkozónkra. Az évfolyamunk 60%-a tuti nem Magyarországon él és dolgozik. Talán Stokholmban vagy Londonban kellene inkább találkozni. Keserédes felismerés, hogy elvileg 10 éves gyakorlattal oktathatok is. Bizony. Gipszelést, szabás-varrást, és varázslást (hagyományos orvoslás). Néha csak simogatást és vigasztalást. Norvégul. Sajnos…

Tegnap újra helikoptert kellett riasztanom egy kissé lehűlt (35,1 C), alkoholosan erősen befolyásolt állapotú (részeg) férfi emberhez. Ordítozott, és ellenkezett a vizsgálatnál. Ilyeneket otthon a belgyógyászat folyosóján hagytuk kijózanodni. Itt nem. Tiszta, hófehér ágyba tettük,  elkezdtük melegíteni. Isteni sugallatra a legnagyobb ellenkezése közepette, mondván, nem fáj a mellkasa, EkG-t kértem. Sikerült kivitelezni, miután 2 pirosba öltözött mentős kolléga ráripakodott. Szerencsém volt, hogy erőlködtem. Óriási nagy infarktus látszott az EKG-n. Azonnal riasztottuk a rendszert. Szakadt a hó, de szerencsére nem volt nagy szél, és fel tudott szállni.

A helikopter-orvos hihetetlen vidám és barátságos volt. Ezen itt Norvégiában mindig meglepődök. Van kollegalitás, és nem néznek senkinek, csak azért, mert fiatal vagyok, vagy mert “csak” egy falusi orvos. Itt tudják, hogy itt keményen dolgozunk, és “szinte” minden problémával szembesülünk. Kezet fogott, mosolygott. Kérdezte honnan jöttem. A lánya a szegedi orvosi egyetemen végzett, pszichiáterként dolgozik itt. Többször jártak Magyarországon, jó véleménye volt az országról, és a magyar egyetemről. Sok szerencsét kívánt.

Miben más a norvég egészségügy? Mennyiben más a rendszer? Hogyan működnek másként az emberek benne? Azt gondolom, az átlag ember(páciens) nem sokkal elégedettebb, mint a magyar társai. Talán soha nem is lesz elégedett. Nincs az az erőforrás, sem emberi sem anyagi, mely ki tudná elégíteni a folyamatosan növekvő igényeket. A rendszer ugyanúgy elosztási problémákkal küzd, mint a többi nyugati országban. Egyre nagyobb gond az idősek ellátása, egyre hosszabbak a várólisták, egyre nagyobb az emberi erőforrás hiánya. Talán az emberek működnek, viselkednek kissé másként. Legalább is itt.

Az átlag beteg türelmes, csak időpontra jöhet hozzám, de előfordul, hogy akár 1 órát várnia kell, mert ügyelek vagy vizitelek, vagy egyszerre a kettőt. Természetesen az akut eset, az itt is az. Csak 4 órányi járásra  a magasabb szintű ellátási egység. Talán ezért tud várni az átlag páciens, örül, hogy nem érte jön az egy szem mentőnk a kistérségben. Pedig még csak nem is norvég orvos látja el őket. Itt nem fukarkodnak a dicsérettel, a pozitív megerősítések rendkívül fontosak. Nem csak a gyermekkorban. Itt nem cél a másik megalázása. Pedig én vagyok a legkisebb, a legutóbb érkezett, a legfiatalabb, a legkevésbé tapasztalt. A legutolsó a csípési sorban. Magyarországon a legkisebb hibáért a porig aláznak. Ha segítséget, tanácsot kérsz hülye vagy és idióta. (Van olyan közgazdász, asztalos, jogász, tanár, kereskedő, aki mindent tus, és minden szakterületen naprakész?) Itt lehet kérdezni. Kell kérdezni. Jobb, ha kérdezel, mintha mismásolsz. Itt mindent le kell írni, és mindent alá kell írni, és vállalni a felelősséget.

Magyarországon a mentoromon kívül, nem találkoztam olyan kollégával, aki megosztott volna velem akár egy esetet, melyben ő orvosként nem állt helyt tökéletesen. Csakis sikersztorikat hallhattam. Fiatalként (pályakezdőként) az ember azt hiszi, rajta kívül senki nem hibázik, és mindenki mindig mindent tud. Aztán elkezd dolgozni, ökölnyi gyomorral. Nem lehet kérdezni, nincs segítség, nincs tanács. Felelőség súlyától megrogyva, mázsányi teherrel a vállán. Aztán lassanként, de nagyon lassan, elkezd oldódni a gyomorgörcs, lassan enyhül a teher, és rájön az ember orvosa, hogy az öregek sem tudnak mindent. Sőt. Néha ők is hibáznak. Soha nem értettem, miért oly nehéz hibáinkból okulni, és esetleg tapasztaltainkat megosztani másokkal, melyből fiatal kollégáink tanulhatnak, hogy aztán ők is elkövethessék majd  a saját hibáikat. 

Talán a betegek felől is túl nagy az elvárás, és bár döntögetik erősen a tabukat, de igen is van igény a “nagy fehér varázslókra”. Nehéz ám mindig mindent tudni, sosem hibázni, sosem kérdezni, mindig csak mosolyogni, türelmesnek lenni, szépen köszönni. Nehéz a varázslók dolga. Magányosak, kiégettek, szomorúak, isznak és drogoznak.

Itt nem kell varázsolni. Itt nem szégyen kérdezni. Sőt. össze kell ülni minden nap, héten, és kérdezni. Megoldást találni, tervet készíteni, és egyeztetni. És EGYÜTT elvégezni.

“A Magyar Egészségügyben életveszélyes betegnek lenni, lelkiismeretes orvosnak lenni pedig öngyilkosság ” (Én)

Mindig megfogadom, hogy nem politizálok, nem foglalkozok közügyekkel, főleg nem a blogon. De egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan számomra, ami az egészségügyben zajlik. Szándékos népirtás. Nem vagyok szélsőjobbos, sem balos, sem jobbos, semmilyen gyülekezet vagy felekezet, vagy csoport tagja. Csak egy szerencsétlen idealista. Becsületesen végigtanultam eddigi életemet, sosem puskáztam (mert féltem, hogy lebukok), ezért mindig, minden egyes rohadt tételt megtanultam az összes vizsgára. Úgy éreztem nem a tanárt, hanem a leendő betegeimet és önmagam csapom be, ha tanulás helyett a könnyebb utat, vagy a csalás lehetőségeit keresem. Nem másoltam, nem loptam sem információt, sem egyebet.(a kolesz hűtőjéből az én kajámat lopták el) Nem tudtam helyezkedni, vagy gazdag pasit kifogni sem. De találtam olyat, aki szintén  szaktudással és becsületes munkával szeretne boldogulni, mint én. Ráadásul anélkül, hogy a gyerekek vagy a családi béke szenvedje meg. Nos, ez ma Magyarországon nagyon kevés embernek adatik meg.

Szülővárosomban már évek óta üres egy háziorvosi körzet, a kistérségében még további négy gazdátlan. Hívnak haza a polgármesterek: “Mert felemelő érzés lesz magyar (tamási) betegeket gyógyítani.”(ez a kedvenc idézetem dr. Schmitt Páltól) EU-s pénzből felújított rendelő várna. Sőt. Gyönkön egész Egészségház. Most nem tudom sírjak-e, vagy nevessek. Mert megélni “felemelő érzésből” nem tud  egy négytagú család. És mit csinál egy építész társ a válságközepén egy hátrányos helyzetű településen? Vagy néhány száz fős faluban? Ráadásul ebben a Nagy Magyar Egészségügyben gyógyítani sem lehet. Mert, amire itt kényszerítenek bennünket az minden, csak nem gyógyítás. Valami szánalmas kapálózás a túlélésért. Arra épeszű ember nem bíz emberi életeket, aki nem tudja kipihenni magát, ügyeletet ügyeletre halmoz, és 120-szor meg kell gondolnia, hogy hívhat-e mentőt, mert a kórházban elszidják az összes felmenőjét, minek küldte be. DE. Országszerte milliárdokat költöttek egészségházakra, rendelőkre, bár nem találnak senkit, aki ellátná a betegeket. Nonszensz.

Bár Tolna-megye is hátrányos helyzetű, akkor mi lehet az északi megyékben. Sőt. Már Nyugat-Dunántúlon is gondok vannak. Egyelőre még csak apró falvas részeken, bár már hallani a megyeszékhelyen is ellátási nehézségeket. Mi tesz az állam? A betegellátás érdekeire hivatkozva összevonja a körzeteket. Mega-praxisok lesznek, 3000-4000 ellátandó jut egy szem orvosra, 50 km-re a kórháztól. Így biztosan vonzó lesz a fiatalok számára az üres praxis, ugye? És van-e olyan ember, aki képes 3000 ember nyűgjét-baját fejben tartani? Tudom mennyire jól esne a becsületes TB-fizető állampolgárnak, ha emlékeznének arra, milyen panasszal érkezett a kontroll-vizsgálatra. Sőt. A nyugdíjas néninek is jól esne, ha Szabó néni helyett keresztnevén szólítanák. De ennél sokkal nagyobb problémák merülnek fel. Ha eszméletlen beteghez hívnak, szeretném fejből tudni az esetleges cukorbetegség, korábbi szívinfaktus stb. tényét. Az sem ártana, ha esetleg eszembe jutna, hogy vakbelét kivették, mielőtt mentővel a sebészetre küldeném vakbélgyulladás gyanújával. Mindezt a megyehatárnál, ahol abból is vita van, hogy melyik kórház, melyik osztályához tartozik területileg a kedves beteg, és melyik mentőállomáson van szállítására alkalmas kocsi. És akkor még nem beszéltünk havas, jeges utakról, ugyanis a megye szélére végleg legutoljára ér a hótoló. Végiggondolta ezt valaha valaki ott fenn?

Az sem csak az orvos érdeke lenne, ha a helyettesítést nem 40 km-ről kellene megoldani. Sőt. Nem az orvos élete múlik ezen elsősorban. (Bár jó kis hazai útviszonyok mellet  ónos eső esetén nagy élmény több tíz km-t autózni sürgős híváshoz.) A 3000 fős saját körzet mellett 40 km-ről helyettesítve egy másik 3000 főset, csak túlélni lehet. Ellátni nem. Emlékszem, anno a népszavazás után, hányan kárörvendően a szemem közé vágták, hogy nem kell többé 300 HUF vizitdíjat fizetni. Én a rendelőben nem politizáltam soha. Szavazni sem mentem el, mert ez is a véleménynyilvánítás egy módja. DE  tudtam, hogy fizethetik majd a kedves állampolgárok a többszörösét is, de a Viktornak ám! (A M.Gyurit akkor még nem ismertük, de tudtuk, hogy sarc lesz, csak azt nem, hogy telefon-adó, internet-adó, vagy tranzakciós-adó neve.) Az emberek sanyarú sorsa iránt csak választások idején érzékenyek a politikusok! Az országot pedig felrázni kellene már végre, hogy elküldje azokat, unokáik jövőjét is elszórakozzák…..Én sem magamért aggódok, hanem az itt maradó családomért. Őket ki fogja ellátni? Sajnálom az itt maradó robotoló kollégákat is…

Nem hiszem, hogy a sportcsarnokok fognak az emberek helyzetén javítani. Honatyáink gondoskodnak arról, hogy hozzá-nem-értésük, és rossz döntéseik folyamán a mi adóforintjainkból kifizetett büntetésekről, perköltségeikről, és az azokból származó milliárd forintnyi bevételkiesésről állampolgárai ne tudjanak. Az egészségügy nekik nem fontos, nincs rá pénz. Sőt évről évre még kivonnak millárdokat az ágazatból. Nagyon sokan haltak meg már emiatt, és még többen fognak. Véleményem szerint (hiszen belülről láttam) olyan mértékű szakmai, erkölcsi veszteség érte már a szakmát, hogy drasztikus béremeléssel sem lehetne lábra állítani. Már nem. És ezt ők is tudják, és ezért nem is erőltetik. Sok minden egyébre viszont van pénz. Például focira. Szegény Magyarország. Szegény magyarok.

A november-decemberi időszak megviselt bennünket alaposan. Valami agresszív vírussal indult, és bakteriális szövődmény lett a vége. A család valamennyi tagja megkapta – még a látogatóba érkező nagymama is- gennyes arcüreg felnőttnél bronchitissel, óvodásnál gennyes fülgyulladással. Novemberben 1,5 napot volt óvodában, ami elegendő volt a vírus begyűjtésére, és mivel akkor még általános állapota jó volt, a kicsi védelme miatt anyukám elvitte “telelni”. 2 nap múlva a mama aggódva telefonált: a füle fáj, és nem hall rendesen.( Addigra már nekem is, apjának is tünetei voltak.)Először azt hittem, kisfiam alkalmi süket, vagy nem figyel, végül már az ajándék lego ígéretére sem reagált, ami gyakorlatilag 100%-os bizonyítéka a halláscsökkenésnek, minden egyéb vizsgálat csak megerősítette. Az éjszakai láz, és az ijesztő fültükri kép miatt reggel irány a fül-orr-gégészet. Előtte megbeszéltük a már majdnem 5 évessel, hogy mi is fog történni. Én semmi jóra nem számítottam, de kisfiam ügyes volt a vizsgálat alatt, még a fejét sem kellett fogni. A tympanometria (dobüregi nyomásmérés) szerint maradt némi levegő a középfülben, kvázi a váladék nem töltötte ki teljesen. A doktor bácsi megerősítette, amiért én folyamatosan veszekszem vele: ha ügyesen fújja az orrát, nem kell felszúrni a fülét. Az egyik legnehezebb szülői feladat megtanítani, és kellően gyakran rávenni csemeténket, hogy alaposan kifújja az orrát. Az orrcseppek, orrspray-k csak üres orrjáratban érnek valamit. A porszívós orrszívást kisebb korban is kevesen kerülhetjük el. Egy óvodásnál az orrfújás már olyan, mint az önálló öltözködés. Meg kell tanulni, és erőltetni kell. Mire készítsük fel fülvizsgálat előtt? Miért is eleengedhetetlen az orrfújás?

Őszintének kell lenni hozzá, hiszen a fájdalom elmúlik, de a szülői bizalom jóval hosszabb idő múlva áll vissza. A fül vizsgálata kellemetlen lehet, és arra is fel kell készíteni a gyereket, hogy rövid ideig esetleg fájni is fog – különösen, ha amúgy is fájdalmas a füle, vagy esetleg fel kell szúrni. Érdemes elmondani, hogy a néhány másodpercig tartó fájdalom még mindig jobb, mint éjszakánként órákig tartó sírás és szenvedés. (A későbbiek során viszont nem korrekt dolog orvosi beavatkozással ijesztgetni a rosszalkodó gyereket.) Ha valóban gennyes váladék feszíti dobhártyát, akkor pillanatok múlva kiürül a váladék, és megkönnyebbül.

A dobüregi nyomásmérés során kiderül: a dobüregekben gyakorlatilag nincs levegő, és negatív nyomás mérhető. (Ez a vizsgálat csak annyiban kellemetlen, hogy egy füldugót helyeznek a hallójáratba, és fél percig nem szabad beszélni.) A levegő helyét serosus (tiszta) vagy purulens (gennyes) váladék foglalja el. Ha régebb óta fennáll a folyamat, a kvázi vákuuum miatt a dobhártya behúzódik  és megvastagszik. Oka a következő. A középfül, melyben a hallócsontocsák találhatók, a fülkürtön keresztül levegőzik. A fülkürt nyílása pedig az orrüregben van, az orrkagylók alatt, nátha idején az orrüreg nyálkahártyája megvastagszik (egyébként  allergiás megbetegedés, vagy száraz levegő esetén is), és elzárja a nyílást, így a nyomás kiegyenlítődése elmarad, a dobüregben lévő levegő eltűnik. A gennyes orrváladék miatt baktériumok jutnak a középfülbe fülkürtön át, és hirtelen alakul ki (főleg gyerekeknél), nagy fájdalommal, lázzal kísért halláscsökkenés, vagy  lassan fájdalom nélkül fokozatosan tapasztaljuk hallásunk megváltozását.

Orvosként elég nehéz ezt kimondani, de tény. Az orvostudomány az egyszerű náthát nem képes meggyógyítani. Egészen egyszerűen azért, mert vírus okozza, melyet egy megfázás során, a lehűlt, kiszáradt, védtelen nyálkahártya nem képes azonnal ártalmatlanítani. Olyan gyógyszer végleg nincs, amitől 2 nap múlva elmúlik – pedig ez mindennapos kérés/követelés a háziorvosi rendelőkben. A vírus infekciókban antibiotikum nem csak felesleges, de káros is. Anatómiai oka van annak, hogy felnőttek jóval ritkábban alakul ki gennyes otitis: a fülkürt lefutása gyerekeknél kevésbé meredek – szinte vízszintes, mely megnehezíti az átszellőzését- , és az a tény, hogy általában egy felnőttkorra megtanulunk orrot fújni.  A közösségtől való távolmaradás, pihenés, immunrendszer erősítése orrváladék eltávolítása lehet a megelőzés eszköze – felnőttként is. Nemcsak a közösség védelmét szolgáljuk ezzel, hanem önmagunkét is, hiszen egy legyengült, náthás állapotban sokkal esendőbbek vagyunk egyéb agresszívabb kórokozókkal szemben.

Elfogadták a Semmelweis-tervet. A kormány döntése értelmében, az állami egészségügyi rendszert 9 térségi egységre bontják, és bezárnak egy tucat kórházat. Az intézkedésektől azt remélik, hogy felére fognak csökkeni a várólisták, és megszűnik majd az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés területi egyenlőtlensége.  Szerintük az egészségügyben nagyon sok tartalék van, és ezekhez az intézkedésekhez nincs szükség pénzre. Bérfejlesztésről, eszközfejlesztésről persze szó sincs. Életpályamodellt dolgoznak ki az egészségügyben dolgozó munkavállalók számára. Aha. Íme így működik ez a gyakorlatban:

Adott egy fiatal nő, aki orvos, és gyerekével, férjével jobb híján falusi körzetbe megy, hogy “csökkentse a vidéki lakosság egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférésének területi egyenlőtlenségeit”. Mit csinál a házastárs – ha történetesen diplomás pályakezdő férfi – falun? Mert munka nincs. Bölcsöde hiányában, hova teszi a 3 év alatti gyermekét? És hova teszi, ha történetesen az ő gyermeke lesz beteg? Nagyszülők, rokonok messze élnek. Jobb esetben még dolgoznak.

Nálunk, a messze élő nagymamák szerepe egészen más, inkább játszópajtást jelentenek unokájuknak, mint anyapótlékot. Betegen vagy szünetekben, tehát óvodába nem vihettem, így hát jött velem rendelni. Talán ennek köszönhető, hogy bár tipikus influenzás tüneteket abban az évben kisgyerekeknél nem tapasztaltam, csak egynél, az enyémnél. 7 napig éjjel-nappal 39 fok feletti lázzal küzdöttünk, csak engem akart és sírt. Anyjának azonban rendelnie kellett, mert télen 100-as betegforgalom mellett senki nem hagyja ott a saját körzetét még pénzért sem, hogy az én napi 100 betegemet is ellássa – mellesleg 30 km-ről. A hatodik napon kiszáradás tünetei jelentkeztek, akkor úgy döntöttem otthon maradok, ha börtönbe kerülök is, amiért helyettes nélkül hagyom a körzetet. Felhívtam az illetékes kolleganőmet, hogy beteg a gyerekem, de végig sem hallgatott, mert éppen vért vett. Este azért visszahívott, hogy mit is szerettem volna. Ilyenkor elgondolkodom, hogy én is ilyen leszek majd, ha még vagy húsz évig a pályán maradok? Fásult, kiégett, magányos, és depressziós. Imádkozni fogok majd, hogy legyen türelmem a betegeimre, mert a családomra már biztosan nem marad? És irigy is leszek, ha nekem kínlódnom kellett annak idején, ne legyen jobb a mai fiatalnak sem? Lehet, hogy egy férfi kollega megértőbbnek bizonyult volna?

Megkezdtem a kortyonkénti rehidrálást, kiskanállal imádkoztam a vizet a szájába. Telefonon persze csörgött folyamatosan. Naná, hogy maga a polgármester szertetett volna aznapra bejelentkezni, és joggal kérte számon rajtam, nevezzem meg a helyettesemet, aki a jogszabályi előírásoknak megfelelően szükség esetén akár otthonában is köteles ellátni őt. Persze szó sem volt életveszélyről, csak már 2 hete köhög. Na akkor végleg elegem lett az egészből. Tudom, más anyák is kerülnek hasonló helyzetbe, de ha őket emiatt elbocsájtják munkahelyéről, a munkaügyi bíróság tekintélyes összeget fog megítélni részükre. Nekem orvosként csak kötelességeim vannak. Jogom semmi.

És ne legyek felháborodva, amikor azzal akar a pályán tartani a kormány, hogy ad a rendelővel egy épületben ad egy hideg, penészes lakást, ahol még a válaszfalakat is nekünk kellett beépítenünk, a nyílászárókat leszigelnünk, hogy télen ne vigyen ki bennünket a huzat az óriási fűtésszámlával együtt? A telek felajánlása még viccesebb. Hogyan gondolta tisztelt Államtitkár Úr, sátorban lakjak? Mit gondol egy orvos nulla egzisztenciával, hatalmas orvosi fizetéssel hitelt kap, és építeni tud? Ez is csak a falunak jó, mert az orvost így éjjel-nappal elérhetik. Nem kell majd ügyeletre menni. És visszatérve a kiindulási kérdéshez, melyik férfi viselné örömmel, hogy a feleségét bármikor ugraszthatják? Annyit meg nem keres senki még falun sem, hogy egyedül egzisztenciát teremthessen. A környezetemben nem ismerek olyan háziorvost, aki nem vált el legalább egyszer, és boldog családi életet élne. Nincsenek támogató munkahelyi kapcsolataik sem, többnyire magára marad szakmai problémáival is.

Az átlag populációhoz képest az orvosok életkilátásai messze rosszabbak, megszűnik a nemek közötti különbség a születéskor várható élettartam tekintetében, mely 8 évvel rövidebb, mint egy átlag magyar állampolgáré. Általános egészségügyi állapotukat tekintve is lényegesen rosszabb helyen állanak. A dohányzás, alkoholizmus, egyéb addiktológiai és mentálhigiénés problémák sokkal gyakoribban fordulnak elő náluk.

És a kollegákat ismerve, sajnos ez valóban nem csak statisztika. Nos. Ennyit az életpályamodellről.

Hetek óta téma a sajtóban a Semmelweis-terv. Végigtanulmányoztam az utolsó betűig. Elvégre arról ítélkezzünk, amit ismerünk. A legnagyobb probléma a tervvel kapcsolatban, hogy megint elméleti emberek írták, akik egészségügyi intézményt talán csak fényképen láttak. Szokás szerint. Legjobban az életpályamodell tetszik, és a Szócsa-féle nyilatkozatok. Nem tudom kínomban nevessek, vagy sírjak rajtuk. Pénz az nincs, ezt tudjuk. Duma az van. Ígéretekkel eddig is tele volt a padlás. A közszférában a bérrendezés a mindenkori gazdaság teljesítőképességének függvénye. Igen. És futballstadion építése nem az? Futball-sikereket akar a nagyvezér, mert attól az emberek jobban érzik magukat. És ettől csökkennek majd a várólisták? Netalán több gyermeket vállalnak hálából a Fradi-szurkolók? Jelen körülmények között Magyarországnak az a legfontosabb, hogy minden községben sportcsarnok és közösségi ház épüljön? Persze ezek támogatási intenzitása a legmagasabb, az önkormányzatoknak ezekre van lehetőségük. De ott fog maradni a faluban egy fiatal, ha ugyan nincs munkahelye, de el tud járni hetente egyszer focizni a 200 milliós sportcsarnokba?

A megüresedett háziorvosi körzetek betöltésének lehetőségét bölcs Államtitkárunk abban látja, ha az életpálya-modell keretében a fiatal magyar orvosnak telket vagy szolgálati lakást biztosít. Már meg is kezdte az egyeztetést az önkormányzatokkal. Rendkívül nagylelkű ajánlat a kormányzat részéről ismét. Hallja-e egyáltalán a Tisztelt Államtitkár úr, amit mond, mert a helyzetet nem érti az bizonyos, vagy inkább nem akarja érteni. Szeretném egy kicsit megvilágítani a helyeztet. Elköltözik-e a szüleitől távoli faluba egy olyan fiatal orvos, sokkal több terhet felvállalva, mint városi kollégái?

Milyen az élet egy falusi körzetben? Sokkal több az idős, egyedül élő ember, aki nem csak kiszolgáltatottsága, de egészségi állapota miatt is többször veszi igénybe az egészségügyi szolgáltásokat. A magányából eredő lelki problémájáról nem is szólva, amit szintén az orvosi rendelőben szeretne orvosolni. A távolságok is sokkal nagyobbak különösen, ha több település tartozik az ellátási területhez. Hivatalos ügyek (ÁNTSZ, OEP, orvosi műszerek karbantartása stb.) intézése a fizikai távolság miatt is

nehézkesebb. A kötelező, fizetős továbbképzések idejére helyettest kell keríteni. Előfordult, hogy ilyenkor 6000 embert 40 km-nyi távolságra láttunk el egyedül. Szabadságra menni pedig gyakorlatilag kész anyagi csőd. Mire megfizet  egy helyettest a háziorvos – ha van olyan nyugdíjas kolléga, aki vállalja- nem marad a finanszírozásból semmi. Nem beszélve a sok szociális teherről, amivel az önkormányzattal együtt osztozunk, mert  a háziorvosával veszekszik rendelőben  a közgyógyos, akitől elvették a támogatást, és az is akitől az ápolási díját visszavonták. A rendelő ajtaján kopogtat passzív táppénzért akkor is, ha nem kapott közmunkát, és ha nincs pénze gyógyszerre. A háziorvost hívják, ha családi perpatvar van, mert a családgondozó csak egyszer egy héten jelenik meg, de akkor ha nincs tüzelőjük.  Csörög a mobil, ha nagymamát azonnal el kellene valahova helyezni, mert nem tudják gondozni, mert  a gyerekei féltik a munkahelyüket: értsem meg, hogy nem tudnak mindennap lejönni a városból, és ez egyébként is az egészségügy feladata. Maximálisan megértem a társadalmi problémát. A fiatalok elköltöztek, de sajnos a szülők nem lesznek fiatalabbak. Hova küldjem – kérdem én, ha még azt sem veszi fel a kórház, aki akut beteg, az ápolási probléma pedig nem akut eset. Ők persze, úgy érzik, orvos kellene az ágya mellé. Néha azt éreztem, haza kellene vinnem magammal 3-4 idős nénit a 65 m2 egylégterű, penészes, nyirkos lakásomba, vagy a rendelő melletti üres telkemre. A szociális problémák szinte minden naposak, a munkanélküliséggel, elmagányosodással, létfenntartással küzdő falvak rendelőiben. A falusi háziorvos ellátja szinte ingyen az iskolaorvosi teedőket, hálából az iparűzési adót pontosan behajtja rajta az önkormányzat, ami tovább csapolja az amúgy szűkös finanszírozást. Szintén kötelezően ajánlott a falunapokon társadalmi munkában az orvosi ügyelet biztosítása. Vajon miért megy a fiatal magyar orvos inkább külföldre?

Azt hiszi Tisztelt Államtitkár Úr, hogy csábítóvá teszi a falusi körzeteket, ha ad a rendelő mellett egy felújítandó lakást, vagy egy telket, ahol a fiatal magyar orvos esetleg családostól majd sátrazni fog tudni? Ilyen orvosi fizetések mellett, bármely hitelintézet kinevetné, ha hitelért fordulna hozzá. A praxis alap is már évtizedek óta várat magára. Az egészből pedig, megint csak a falu profitálhatna, mert az orvosa így éjjel-nappal elérhető lenne, még ügyeletet sem kéne igénybe vennie. Trükkös.

Nos, Tisztelt Államtitkár Úr, Önnek és családjának is ilyen életpályamodellt kívánok!