A felmondásom beadása megkönnyebbülést jelentett, és persze még türelmetlenebb lettem. 6 hónappal kezdtem a visszaszámlálást. Senki sem értett, de én sem magamat. Mármint, hogy hogyan volt bátorságom megtenni ezt, 2 évtized kemény munkáját és lemondásait sutba dobni egy buta gyermekes álom miatt. Látszólagos kerülő utak és zsákutcák bejárása akkor is szükséges volt, és még be is kell járnom jónéhányat – tudom jól. Nem bántam semmit sem.
Hihetetlen az a sok köszönet és dicséret, amit az utolsó 2 hónapban kaptam. Sokan csak azért jöttek konzultációra, hogy elmondják mennyire sajnálják, hogy elmegyek. Meglepett az a nyíltság, amivel felém fordultak, persze sokszor szemrehányás is vegyült a szavak mögé. Végre megnyíltak és bízni kezdtek, hiszen nálam sokkal nagyobb teret kaptak a beszélgetések és az egyéniség, a 20 perces konzultációk időkorlátait feszegettem állandóan. Időhiány volt a legnagyobb ellenfelem. Persze voltak, akik lemorzsolódtak, akik a kőkemény “modern medicinát” akarták a pénzükért. Szerencsére találtak olyan orvost itt, aki azt adta a pénzért, amit a beteg “rendelt”.

Próbáltam lazítani a rendszer kereteit, javítgatni a hibáit, és ha valakit tényleg érdekelt miért nem folytatom tovább – hát elmondtam. Ez persze sokkal kevésbé emészthető, mint a délre vagy nagyvárosba költözés Norvégián belül. Képtelen vagyok működni egy működésképtelen rendszerben. Nem tudok átlépni a hibákon és tenni gépiesen azt, ami a “dolgom” a szalagon. A pénz engem különösképpen sosem érdekelt, soha nem motivált igazán. Ez ismét csak megerősítést nyert. Értelmet szeretnék találni abban, amit teszek nap mint nap. Soha nem viseltem el, ha úgy kezeltek, mint egy megvásárolható szolgáltatást( rabszolgát?). Hihetetlen ellenállást váltott ki, ha csak kísérletet is tettek ilyen irányban. Gyűlölöm azt is, ha a “rendszer” maga kényszerít az elhajlásokra. A hibák szinte telesen ugyanazok a norvég eü.rendszerben is. Satuba szorít. Adóforintokat osztogatunk itt is, amit a páciens kizsarol így vagy úgy. Erről szól az egész. Nem a gyógyulásról. Még kevésbé a gyógyításról.
Rengeteget tanultam és megismertem a norvég társadalmat alulnézetből is. Szeretem az embereket, szeretnék segíteni, de az orvosszerepet nem nekem találták ki. Mégis ennek az álarcnak köszönhetem, hogy lehetőséget kaptam tanulni az emberekről- emberektől. És a félelmeikről, ami betegít és öl. Megértethettem a skizofén szereposztásban sok mindent a világ működéséről is. Színésznek viszont alkalmatlan vagyok.

Ma is vagy 5-en elmondták, hogy mennyire sajnálják, hogy elköltözünk. Van, aki csak azért kért időpontot ma is, hogy még ezt elmondhassa. Szívet melengető. Nem volt egy gyaloggalopp az elmúlt időszak, voltak különösen nehéz időszakok szakmailag is. Az időjárást kiismerni, a gyerekekre a megfelelő ruházatot adni reggelente még 3 év után sem megy. Pár napja 0 fok felé kúszott a hőmérő higanyszála, és elolvadt vagy 2 méter hó. Sok helyen már látszik a talaj is, a helyiek korai tavaszban reménykednek. Ilyenkor a rendelő forgalma is jelentősen lecsöken.
Hétvégén szokatlanul gyönyörű idő köszöntött bennünket. Már reggel 6:00-kor hasamra sütött a nap a kanapén ( a nap egyébként 05:14-kor kel mostanság), miközben a reggeli kávémat szürcsölgettem. Kaptam haladékot a fiaimtól, akik 5-kor keltek, de voltak kegyesek és nekiestek a lego-építésnek, így én megcsodálhassam a hihetetlenül hosszú sarki napfelkeltét. Reggel 9 óra tájban már az üvegházhatásnak köszönhetően, be kellett “árnyékolni” a csupaablak nappaliban. És igen, végre…itt a tavasz: le a síkabátokkal, overálokkal, és végre európai ember módára lehet/kell öltözni. (értsd: nem Michelin-bábuként vonulunk a partra) A srácokat izzítottam, hogy szedjék elő a horgászbotokat a pincéből, és felejtsék el az orkánkesztyűket, meg gyapjúsapkát, meg a sílécet. Hiszen meleg van kint….Süt a nap! Végre!
Gondosan bekészítettem az ” elemózsiát” és irány a tengerpart. Gyermekeim apja kissé megemelt szemöldökkel – de minden ellenvetés nélkül terelte a csapatot a kocsi felé – világért se akart valami jónak elrontója lenni. Végül is már nem volt befagyva a kocsi szélvédője, és ez már baromi jó jel. De nem is izzadtak meg a fiúk, míg bepakoltak a kocsiba. Naná, hiszen a kocsi “árnyékban ” állt, tehát oda nem süt ugyebár be a nap, ezért nem érezték a pozitív Celsius-okat, annyira erőteljesen. De MI a sziget “Napos Oldala ” felé tartunk. Szóval semmi gáz.
Hát…nem fogtunk sok halat. Két dobás után éreztük a sarki szelet az bőrünkön, jobban mondva az ereinkben, illetve inkább a csontjainkban. Igen fújt a szél a parton, nem kicsit. Nagyon.
De szép képek készültek legalább. Mert fény az ugyebár kell a jó fotóhoz. MI megpróbáltuk. Horgászni – norvégosan. Márciusban az Északi-sarkörön – pufajka nélkül.

Na, végre megjött az igazi tél. A hőmérő higanyszála -17 fokra süllyedt a konyhaablakban is. Kint valszeg minusz 20 alatt van. Napközben is keményen tartja magát minusz 10-12 fok. Én még ilyet nem láttam, hogy a kocsi szélvédő belső felületére fagyott ennyire vastagon a lehetem alig 10 perc alatt. Szinte fáj időnként a légvétel. Végre a norvégok is felveszik a hírös norvégmintás gyapjúpulóvereiket, és kezdenek normálisan felöltözni. Nem egyszer látom őket zokni nélkül kibújni a sportcipőikből az óvodában
A hőmérséklet nem nagyon kúszott nulla fok közelébe szilveszter óta, egy-két napig volt “nagy enyhülés” mínusz 4-5 fok, de csak azért, hogy essen végre vagy 70 cm hó. Jégcsapok csüngtek a lámpákon is, szóval nem igaz, hogy csak nulla fok körül havazik. Sok Norvégiával és időjárással kapcsolatos tabu megdőlt már.
Az 70 cm hó olyan hirtelen esett le, hogy a hótolók alig győzték egyáltalán terepjárókkal járhatóvá tenni az utakat, további két napba telt mire az üzletek elől és járdákról elhordják a havat a tengerbe, hiszen hely sincs már, ahova eltolják. Végre megjelenhettek a gyalogosok is, miközben az önkéntesek igyekeztek ellapátolni a havat az idős, magatehetetlen öregek bejárata elől.
Hétvégén a sziget egyetlen kivezető útját (egy egysávos hidat) is lezárták, egy másik szigetre kell átautózni egy vízalatti alagúton keresztül, majd ezen a szigeten (Kågen) lehet elérni a kontinenst. Nos a szomszéd sziget egyetlen közútját lezárták, illetve lezárta egy hólavina. 2 nap múlva jött egy helikopter, hogy újabb lavinát robbantson, megelőzve ezzel azt, hogy a munkagépeket munka közben maga alá temesse a következő. Sokan a szigeten kívül rekedtek emiatt. Kristoffer a legjobb barát is kint rekedt, Marcell tiszta aggodalomba volt, hogy visszaér-e szülinapjára. (ami kb. 10 nap múlva lesz)
A sürgős eseteket hajóval, vagy helikopterrel tudjuk beküldeni, repülőtér sem elérhető a lezárások miatt. A nagy (igen) megszorítások miatt a szigeten állomásozó mentőhajót le akarják állítani, mert túl drága, de a hivatalos magyarázat szerint: nincs szükség rá. Hát most nem unatkozott a személyzet. Nem tudom az ilyen esetek elgondolkodásra kényszerítik-e a döntéshozókat.
Mi pedig begyújtottunk a kályhába….

Reggel hó torlaszolta el a bejárati ajtót. A erős sarki szél az éjjel néhol méteres dűnékbe rendezte a havat, így gyönyörű, hófehér sivatag fogadott, és szinte vakított a reggeli sötétben. Az autó hó alatt, nincs kedvem kiásni se, és mivel a szél továbbra is hordja a havat, nincs is értelme. Szabadságon vagyok végre, ezért tudom csak ilyen higgadtan szemlélni az szél gondos természetformáló munkáját.:)
Micsoda felemelő és felszabadító érzés, hogy ma nem tudok sehonnan elkésni, nem kell telefonálni, restelkedni 2 perces késés miatt. A gyerekek érzik rajtam a fesztelenséget, így a kicsi az első szóra bólint, amint felajánlom, hogy ma gyalog menjünk az óvodába. Más napokon tiltakozó sírás lett volna a “válasz”, de ma nem. A mai nap az egészen más. Mit törődtünk mi a 16-20 m/s-os széllökésekkel, a sarki metsző hideggel, ma szabad vagyok és végre tesztelhetjük a vagyont érő ruháinkat.
Kisfiammal beöltöztünk rendesen, ahogy kell, rétegesen, kézzel kötött gyapjúba, majd a szélálló téli kezes-lábas, hótaposó, kesztyű, eszkimó-sapka. Meg akartam tapasztalni az elemek erejét, amikor a rohanó hószemcsék karistolják, metszik az arcot, az egyetlen szabad felületet, és egy-egy hevesebb széllökéstől nem kapok levegőt a mellkasomat érő nyomás miatt.
Elindultunk. Mély a hó, de eleinte a kelet-nyugati házsorok miatt fel sem tűnt mennyire erős a szél. A gyerek örült, hogy kézen-fogva megyünk, és anya végre ráér, nem kell rohan. Aztán rátérünk a meredek északról nyitott utcára, mert az ovi a hegytetőn van, és kaptatunk felfelé komótosan. Mindenhol a hatalmas hódűnék, nincs ember se az utcán, de mi csak megyünk, megyünk. Énekelünk, Miki bemutatja norvég gyermekdal-repertoárját, amit én nem is bánok, mert a boldog gyerek énekel, nem szorong. Jómagam aggódni kezdek a hegytető felé közeledve az egyre erősödő szél miatt. Hullámokban jön, havat kotor magával, ami fehér ködfolt formájában külön életet él, mint valami gonosz, fehér szellem.
Miki kéri, hogy vegyem fel az egyre meredekebb kaptatón. Így még lassabban haladunk, de ez aggaszt a legkevésbé. A vastag csúszós, ruharétegek miatt nehéz tartani. Ő is érzi, hogy nehéz így nekem, inkább gyalogol tovább hősiesen, én pedig biztatom, hogy hamarosan odaérünk, bár még én sem tudom pontosan hol tartunk.
Majd jött a következő nagyon erős széllökés, metsző havat sodort magával, jött, de olyan erővel, hogy megtorpanunk, ösztönösen letérdelek és magamhoz szorítom a gyereket, hogy testemmel védjem, amennyire tudom a szél ellen. Nyugtatom, hogy mindjárt alábbhagy, enyhülni fog hamarosan. Felemelem a fejem, hogy megnézzem milyen messze vagyunk, de semmit sem látok a hótól, csupa fehérség mindenütt, csak sodorja magával könyörtelenül, és amikor már-már azt hiszem, hogy enyhül, már itt is a következő. Érzem, hogy a gyerek is kezd türelmetlen lenni. Hihetetlenül egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy házak vesznek körül.
Mindegy, mennünk kell tovább. Jussuk minél közelebb, mert lehet, hogy csak rosszabb lesz, nyomok sincsenek sehol. A gyerek is megtántorodik, ahogy ellenáll a szélnek, de a ruháknak hála, a metsző szelet nem is érezzünk. Szaladni kezd apró lábain előre felé, és néhány méter után feltűnik valami pisla fény. Az óvoda lámpája….

Végre megint esik a hó, elfedve a nappal felolvadó, majd éjjel jéggé fagyó szürke latyakot. Menetrendszerű taxijáratot üzemeltettünk a szomszéd kistérség Rtg-jébe. Kezét-lábát törte a fél sziget. Most hogy 20-22 órában éjszakai sötétség van és a jeges utak keserítik a mindennapokat, a polgármesteri hivatal amúgy is szűkös parkolójában, hatalmas kerítés szűkít tovább a mozgásteret, mivel a 3 szintes épületet felállványozták tetőcsere céljából. Én minden nap ott szlalomozok a sokszor síkjégen. Ezt a munkafolyamatot csak is hóesésben és kemény mínuszokban, lehetőleg tök sötétben, és bazi nagy energiazabáló reflektorok mellett lehet Norvégiában kivitelezni. Szerintem törvény is van rá. Tuti. Ahogy az aszfaltozást és kátyúzást is, a hó és a téli fagyok beálltával lehet elvégezni, hogy a beleolvadó hólé ismételt megfagyásával tavasszal ( azaz értsd: a “norvég tavasz”,szóval május végén) lehetőleg még nagyobb kátyúk kerüljenek elő a hó alól.

Most karácsony közeledtével megkezdődnek a céges karácsonyi évzáró bulik (“juleboard”), eszik a fahéjas tejbekását füstölt kolbásszal és sonkával (“julegrøte”), úgy hogy a gyomorrontások, epeköves görcsök felszaporodnak. Itt ilyenkor minden “karácsonyi” juleklem, julehilsen, julenisse,julebord, julekos, julebrus, julemat,julegave, julepynt stb. még az ölelés, az ital, az asztal, a kaja…egyszóval minden.

Sajnos pillanatok alatt elterjedt a szigeten, hogy a 6 hónapos felmondásomat töltöm. A boltba már csak kora reggel és késő este megyek, hogy elkerüljem a sok aggódó kérdést. Örülnek, hogy nem az élhetetlen klíma miatt költözünk a kissé barátságosabb Dél-Norvégiába, ahogy egyébként minden ezt a szigetet ugródeszkának tekintő kolléga tette. Az időjárást meg lehet szokni, már csak mosolygok azon, hogy mit jelent az őszi szürkeség Magyarországon, és a sok panaszkodón, hogy nem akar kitavaszodni. Majd a forró nyarakra, mely pokollá teszik a városlakók mindennapjait. Nos, ezek a problémák itt kissé átértékelődnek, és január 20-a közeledtével már egy-két óra nappali világosságnak is örülni tudunk.

Nehéz elmenni, hiszen néhány pszichotikus és/vagy frusztrált betegtől eltekintve, csak jó szándékú emberekkel találkoztuk. Nagyszerű kaland és tapasztalás, de az orvosi hivatás ( leírom: átok inkább) az itt a világ jobbiknak gondolt felén is ugyanaz. De erről majd később…

Kiskamasz fiam hazaér a suliból. Enne valamit. Norvég iskolában nem jár meleg étel, “túl drága” lenne a konyhát üzemeltetni a norvégok szerint.
“Keress valamit kisfiam!” – elvégre csak nem hal éhen a teli hűtő mellett.
“De Anya, mi van itthon?! – jőn a következő kérdés.
“Soroljam? Ma halleves van, de tegnapról maradt sült lazac rizzsel szósszal.” sorlom egyre ingerültebben teregetés közben…( Ennek a gyereknek semmi nem jó? Ellentétben a legtöbb norvég háztartással nálunk szinte mindennap meleg étel van, nem átmelegített fagyasztott mirelit.)
“De mi van még?
“Van még paradicsomos makréla, lazac pástétom… folytatom.

Fiam elkeseredett ábrázatára siklik a pillantásom. Aztán átvillan az agyamon. Az egy dolog, hogy most itt élünk egy norvég halászfaluban, de azért ez mégis csak túlzás…Vajon én mit szóltam volna 9 évesen eme kínálat hallatán? Csak halat lehet enni hallal itten? Én is utáltam volna. Bezzeg apukám libamájas-savanyú-uborkás szendvicsei, libazsíros kenyér szőlővel…hm…
Szóval nekiállunk keresni valami ehetőt, ha minden kötél szakad, hát összedobunk egy kis császármorzsát….:)

Ülök a sötétben a gyerekszobában, és figyelem a utcai lámpa fényében a hópelyheket. Holnaptól 2 hónapig teljes lesz a sötétség. Örülök a hóesésnek, mert így legalább nem megyek neki a falnak éjjel, amikor az ügyeleti telefon belesivít az éjszakába. Mostanában megint gyakran sivít. Felváltva ügyelünk megint, mert boszniai rezidensünk gyengélkedik.
Gyakorlatilag a 4 km-en ingázok ide-oda a rendelő, az óvoda, és a ház között. A napi teendők és ügyeletek összefolynak. A dokumentáció sosem fogy el így sem. A leletezés, a beutalók, biztosítások igazolások, a “rokkantpapírok” áramlanak megállíthatatlanul. Sosem fejeződik be egyetlen munkanapom sem, az átdolgozott hétvégék sem könnyítik meg az életet.

A karácsonyi hangulat fokozatosan elárasztotta a szigetet, ahogy a sötétség egyre nagyobb teret hódít. Az emberek kezdik a reménytelen küzdelmet, ama legyőzhetetlen erő ellen, ami addig marad itt, amíg maradnia kell. Ez csak tovább erősíti tudatunkban a fajunk nevetségesen kicsiny és jelentéktelen voltát.
Az élet ezeken a véget nem érő sötét éjszakákon gyakorlatilag leáll, a természet egy kicsit meghal, talán egészen is. Két élőlény van csupán, amely bolyong a kihalt utcákon, amely ezt nem akarja tudomásul venni, és belakja az egész bolygót: az ember és a varjú. Jobban hozzánőtt már az északi emberhez, mint bármi más faj.
A fekete árnyak szétszaggatják a szigetlakók kirakott szemeteszsákjait reggelre, időnként vérre menő harcot vívnak egymással a jobb falatokért, átható tekintetük vesénkbe váj, mintha tudnák mi jár az eszekbe, mint ha halálosan biztosak lennének abban, hogy ők akkor is túlélik, ha már a szárnyatlan szomszédok eltűnnek innen.

A telefon sivít, rosszul vagyok már a hangjától is. Irritáló. Talán jobb is, ha indulok a beteghez, mielőtt még megalkotom a Mein Kampf-omat, és elgázosítom a sarki varjakat.

Idén a helyiek szerint is szép, hosszú őszünk van. Már mindjárt norvember, de valahogy nem akar tél lenni. A hőmérő higanyszála napközben plusz 10 közelében, éjszaka azért fagypont alatt jár. A balkonnövények feladták a harcot, a muskátlit még próbálom reanimálni, és áthelyeztem az őrzőbe (értsd_télieszköz-szertár azaz “sportsbod” ), ahol azért fagypont felett lesz a hőmérséklet a tél folyamán is. A szobanövények nagyobb cserepet kaptak, de 3 hét múlva beköszönt a 2 hónapos teljes sötétség. Szóval lehet, hogy erőfeszítéseim így is hiábavalóak lesznek.
Kaptunk dísztököket a születésnapi csomagban, amilyeneket a vendégségbe érkező norvég kislány még soha nem látott, a sütőtökön kívül nem ismer más tököt. Na, persze mi meg bambán nézünk a sokféle tengeri herkentyűre, halféleségre, még mindig halfajtahatározóval megyünk horgászni, de sokszor így is parázs vita kerekedik, hogy mi micsoda. Ezen a vidéken nagyon hosszú a naplemente és napfelkelte, ilyenkor gyönyörű rózsaszínben pompázik tenger és sarkköri égbolt. Északi fény is megmutatta magát teljes erejében – szinte lila fényben táncolta végig az égboltot, mi pedig a kanapéról néztük az előadást. Ja. És mi továbbra sem Halloween-t ünneplünk, hanem Mindenszentek-et. Punktum. Az idő ősziessége ellen pedig felvettük a küzdelmet egy jó magyaros zöldbablevessel, hazai háziszalámival készült rakottkrumplival, és egy nagy halom túrós palacsintával. És persze desszertként a szülinapi kézzel készült konyakmeggyet szürcsöltük.
A havi értekezleten – most éppen Tromsø-ben – megint fellelkesedtem, amikor azt mondta a helyi kolléga, hogy a város igazán jó éttermébe megyünk ebédelni. Na, végre gondoltam, valami normális meleg ebéd a sok szendvicsezés után. Az étterem tényleg pazar volt, modern csillogó ipari design berendezéssel, igazán jóképű pincérrel, de amikor kezembe adták az étlapot… nos tényleg feladtam minden reményt a norvég konyhával kapcsoltaban. HAMBURGEREK valóban pazar választéka tárult a szemem elé. Társaim nagy elégedettségel ették késsel-villával, és a pincér mosolyogva zsebelte be a dicséretet. Én pedig megint az egyetlen szittya magyarként is ehetőnek vélt norvég ételt rendeltem: hallevest pirítóssal.