Ülök a sötétben a gyerekszobában, és figyelem a utcai lámpa fényében a hópelyheket. Holnaptól 2 hónapig teljes lesz a sötétség. Örülök a hóesésnek, mert így legalább nem megyek neki a falnak éjjel, amikor az ügyeleti telefon belesivít az éjszakába. Mostanában megint gyakran sivít. Felváltva ügyelünk megint, mert boszniai rezidensünk gyengélkedik.
Gyakorlatilag a 4 km-en ingázok ide-oda a rendelő, az óvoda, és a ház között. A napi teendők és ügyeletek összefolynak. A dokumentáció sosem fogy el így sem. A leletezés, a beutalók, biztosítások igazolások, a “rokkantpapírok” áramlanak megállíthatatlanul. Sosem fejeződik be egyetlen munkanapom sem, az átdolgozott hétvégék sem könnyítik meg az életet.
A karácsonyi hangulat fokozatosan elárasztotta a szigetet, ahogy a sötétség egyre nagyobb teret hódít. Az emberek kezdik a reménytelen küzdelmet, ama legyőzhetetlen erő ellen, ami addig marad itt, amíg maradnia kell. Ez csak tovább erősíti tudatunkban a fajunk nevetségesen kicsiny és jelentéktelen voltát.
Az élet ezeken a véget nem érő sötét éjszakákon gyakorlatilag leáll, a természet egy kicsit meghal, talán egészen is. Két élőlény van csupán, amely bolyong a kihalt utcákon, amely ezt nem akarja tudomásul venni, és belakja az egész bolygót: az ember és a varjú. Jobban hozzánőtt már az északi emberhez, mint bármi más faj.
A fekete árnyak szétszaggatják a szigetlakók kirakott szemeteszsákjait reggelre, időnként vérre menő harcot vívnak egymással a jobb falatokért, átható tekintetük vesénkbe váj, mintha tudnák mi jár az eszekbe, mint ha halálosan biztosak lennének abban, hogy ők akkor is túlélik, ha már a szárnyatlan szomszédok eltűnnek innen.
A telefon sivít, rosszul vagyok már a hangjától is. Irritáló. Talán jobb is, ha indulok a beteghez, mielőtt még megalkotom a Mein Kampf-omat, és elgázosítom a sarki varjakat.
No comments yet. You should be kind and add one!