Munka után, otthon. Már korán, este 6-kor megfürödtem, pizsamában lazulok a fiúkkal. Káosz van ilyenkor nyáron, az ember lánya 3 helyett dolgozik, sokszor még a helyettesítő nővérek “oktatása” is energia és időrabló. Lehetetlen itt északon elegendő nyári munkaerőt találni, főleg olyat, aki önállóan is tud dolgozni. Már csak napok kérdése, és végre véget ér a nyári szabadságolások ideje.
Határozott kopogás hallatszik. Ki lehet az ilyenkor? Itt nem divat, hogy az orvost otthonába zaklassuk 2 hetes fejfájás “akut” panaszával. De nem beteg jött, hanem a főnök az. 62 éves, ősz halántékkal a Vöröskereszt égisze alatt megjárta a balkáni háborút, Koszovót, Afrikát, Afganisztánt. Sokat látott, megélt, és dolgozott itt is a világ végén. Én csak szájtátva hallgatom, mi minden szörnyűség tud megtörténni a Földön. Többségünk elképzelni sem tudja mire vagyunk mi képesek. Mi történhetett?
Letelepedtünk a ház előtti lépcsőre, én pizsamában, ő nagykabátban. Egyik cigarettát füstöli el a másik után. Fáradtnak tűnik és meggyötörtnek. Itt él ezen a 2000 fős kis szigeten majd 25 éve, ismer mindenkit. Mintha a távoli nagy család lenne.
A probléma közös. Az én alig 900 fős listámon, alig 2 hónap alatt a 3. limfómás diagnózis érkezett. Mind fiatalok, egészségesek, most a legközelebbi munkatársunk hívta őt, egy “csupaszív”, mindig mosolygós nővér a diagnózissal. Felfoghatatlan. A non-Hodkin-lymphoma incidenciája 1/100 000. Most csak az én körzetemben él három. Közös stratégia kell, hogy tudjuk megszervezni itt, a három beteg kezelését, követését, hogyan segítsük őket lelkileg is. Hogyan kommunikáljuk a munkatársak felé? Hogyan biztosítsuk a betegek titoktartáshoz való jogát? Az első kemoterápiát megkapják a kórházban, a többi feladat ránk vár. Az elmúlt 25 évben nem fordult elő. Most hematológiai osztály leszünk. De ez csak a jéghegy csúcsa. Az egészségügyi rendszer itt is rogyadozik. Egyre több az idős, beteg, és egyre nehezebb működtetni az ilyen kis önkormányzatoknak. Nincs ápoló, nem találni jó vezetőket. Ő építette fel ezt a komplexumok, de látja, hogy 3. gyermekeként szeretett intézet rogyadozik. Nyugodt lelkiismerettel szeretne nyugdíjba vonulni, egy jól működő rendszert szeretne maga mögött hagyni, de ennek az esélye az évekkel egyre csökken.
A nap felcsillan a tenger felett, előbújik a felhők közül. Az évnek ebben az időszakában még sokáig fenn van a nap, csak este 11 óra körül megy le 1,5 órára aztán már ismét felkel.
A főnök még csak 62 éves, ami itt Norvégiában még fiatal kornak számít, de még soha nem láttam ennyire fáradtnak és öregnek. Nem is tudom mit kellene mondanom nekem, egy Kelet-Erópából bevándorló kezdőnek? Azt, hogy én már láttam a jövőt. Láttam, hogy az elöregedő társadalmak nem tudnak mit kezdeni az egyre nagyobb számú és egyre idősebb korosztállyal. Hogy eljön az idő, amikor, 2-3 esetleg 4 beteg kerül egy szobába, ha feküdni kénytelen a beteg egész nap az ágyban, ahelyett hogy egy ápoló kísérgetné egész nap, hogy el ne essen? Ha már nem lesz pénz liftet és rámpákat építeni minden magánházba, és a rákosok hónapokat várhatnak a kezelésre, ha egyáltalán jár majd nekik.
Azt hiszem inkább hallgatok. Meghallgatom, mi a terv a jövő félévre. A tervek készítésében a norvégok nagyon jók.
No comments yet. You should be kind and add one!