Felülről tekintek a szülővárosomra. Gyönyörű a dombtetőről a kristálytiszta levegőn át a nyári napfényben, a madárcsicsergésben, a szabadság gondtalanságában. A Csík Zenekar albumát hallgatva már értem, miért is léteztek a regösénekeink. Segítenek. Ráhangolódni kicsit a Valóságra, eltávolodni a hétköznapok bosszúságaitól, felülemelkedni csöppnyi kis létünk értelmetlennek tűnő másodperctöredékéből. Mert a nagy összefüggések láncolatában semmi sem haszontalan. Isten kertjében semmi sem önmagáért való, és mindennek akként kell történnie, ahogy az megterveztetett. Mi teremtjük meg valóságunkat.
Mennyivel könnyebb külföldön magyarnak lenni, látni és meglátni a szépet és jót a gyökerek között. Elrejtve és összekuszálva ugyan, de ott a megoldás. 3500 km-nyi távolságból minden tisztább és érthetőbb, a kirakós darabjai szinte maguktól összeállnak. A válaszok előttünk hevernek, de nem látjuk, mert a völgyben henyélve nem süt mindig a hasunkra a nap. Nem lakunk jól, ha tétlenül várjuk a “sültgalambot”. Elhisszük, hogy a modern életnek nevezett hazugság csak úgy megtörténik velünk, pedig mi teremtjük és tartjuk fenn ezt a fajta létezést is. A nagy Egész részei vagyunk mi is.
Persze én könnyen beszélek… Nem kell itt élnem. DE én legalább elindultam, hogy végre láthassam, ami egyébként mindenkinek az orra előtt hever. Ja, hogy nehéz elhagyni a jól ismert langyos vizet? Hát el kell hagyni a kényelmes kis komfortzónánkat a tisztánlátáshoz, az biztos. Fel kell mászni a nagy hegyre. Nincs mese.
No comments yet. You should be kind and add one!