Iszonyatos vihart igértek, “Ole” keresztnévre hallgató vihar megérkezett: orkánerejü széllel, áramszünettel, 3 méteres hulámmokkal, ami azt jelenti, hogy lezárják a hidat, az egyetlen szárazföldi összeköttetést. Ami tengeri közlekedést illeti: leállnak a kompok, és nem jön a menetrendszerinti hajó sem. De ami, a legrosszabb: a hatalmas szél miatt sem repülő, sem helikopter nem jön, és mentőhajó sem jön. A sziget egyetlen mentőautója ki tudja, hol vesztegel valahol fél úton Tromsø-böl haza felé. Itt ráadásul minden elektomos: a fütés is, de tűzhely is. Van vagy 250 idős ember, aki elszórva élnek, magányosan házaikban, sokszor több km-nyire egymástól. Na, ez a nagy büdös helyzet ügyeletem elején.
A havat kotorja az orkánerejű szél, pillanatok alatt eltűnik a keréknyom mögöttem, az aszfalton jég és viz, a legrosszabb kombináció, ugyanis nincs hideg -1-O fok. A szél szinte tolja le az autót az útról, szerencsére ilyen időben normális ember (az orvoson kivül) nem közlekedik. Legalább is nagyon remélem, mert nem sok mindent látok. Valami van az úton, össze-vissza dobálja a szél vagy 1,5 m magasan, majd leejti a sávomban. Csodával határos módon meg tudok állni, műanyag kukának látszik. Megpróbálom kikerülni, és persze hogy abban pillanatban felkapja a szél, és teljes erejével a motorháztetőhöz vágja. Darabokra törik. Kösz, ” Ole”! Én is szeretlek. Megyek tovább, mindjárt a rendelőhöz érek, remelém az erős szél ellenére ki tudok szállni a kocsiból. Egy 15 éves lányhoz igyekszem, aki begyógyszerezte magát, és felhivta a barátnőjét utána. Hát szegénykém a legrosszabkor. A szél kivágja az ajtót, pedig teljes erőmmel próbálom tartani. Úgy érzem mindjárt felkap, de elvergődök valahogy a bejáratig. Ekkor riaszt a telefon a tromsø-i központból. Iskolabuszunk, ami hazafelé tartott a szomszéd kistérségből felborult. A központ kiküld, mivel nincs szabad mentő vagy 200 km-es térségben. Nem sok mindent tudok meg, sem pontos helyet, sem az érintett gyerekek számát, azt sem, hogy pontosan mi történt. Nyomorult mentésirányitó Tromsø-ben ül, a legkevesebbet tud az ügyről. Nem tartom fel tovább a segélyvonalat. “mottatt meldinga”.
Terv kell, de gyorsan. Riasztom a nővért, rendeljen taxit, én nem megyek egyedül autóval, semmi értelme nem lenne, ha még engem is menteni kellene. Felhívom az osztrák kollégát, szegény most tette le a 72 órás hétvégi ügyeletét. De vészhelyet van. Ő az egyetlen mozgósítható ember. Persze ő egyébként is bírja az igazi akut helyzeteket, és hülyét kap a pszichológiától. Rögtön meg is érkezett, az itt töltött 5 évének és helyismeretének köszönhetően, már hívja is a iskolabusz sofőrjét. Információ első kézből. Szerencsére mindenki kijutott, néhány könnyebb sérült érkezik majd, az arra járó civil autósok hozzák el őket. Addig ránézek öngyilkosjelöltünkre, egy órás támogató beszélgetés következik, én pedig minden erőmmel próbálom elfojtani magamban a haragot, amit szegény lány szülei iránt érzek, hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Kibámulnék az ablakon valami kapaszkodót ( támaszt ?) keresve, de a hóvihar szinte teljesen betemette. Nagy levegőt veszek, és bemegyek.
“Ole” pedig töretlenül csak tombol….és tombol kint a vak sötétségben…
No comments yet. You should be kind and add one!