Egy továbbképzés margójára… Lærerik emnekurs i Oslo…

Nem tudok nem foglalkozni honfitársaim (hazám?) sorsával. Olvasom, követem a híreket naponta. Innen a távolból könnyebb… Botrányok, kormányzati ámokfutás, lesújtó nemzetközi kritikák egy oldalon, a másikon tüntetések, néma/deffenzív ellenállás, és rohamosan szaporodik a másként gondolkodók tábora. Bűnbakkeresés, etnikai szeparáció problémája, társadalmi szegregáció stb. Hiba lenne azt hinni, hogy máshol, más országokban nincsenek jelen ezek a problémák. Mégis működik a demokrácia. Miért?

Nem is tudom, hogyan csöppentem erre a továbbképzésre ide Oslo-ba. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen eget rengetően nagyszabású esemény lesz, mintegy 1300 résztvevővel, 200 választható kurzussal. Rögtön az első este, amikor beestem a szállodába, három ízig vérig oslo-i kolléganő áradozásait hallgathattam végig. Fogalmam nincs hogyan lehet 60 évesen így lelkesedni, mert néhány norvég színész színdarabból részleteket ad elő szünetekben, és néhány professzor tart valami öntömjénező beszédet. A városból nem sokat láttam, este 4 óra után kulturális programot nem lehet tervezni, minden kiállítás, múzeum bezár. Amikor tudakoltam ennek okát, hiszen mégis is csak főváros, és a dolgozó nép is művelődne esetleg, erre csodálkozva néznek rám: hiszen mindenki pihenni akar munka után. Ja, itt maguknak tartanak bemutatót a tárlatvezetők? Itt nem hallottak csúsztatott nyitvatartásról? Nálunk polgárháború törhet ki, ha kormány erőlteti a bevásárlóközpontok vasárnapi bezárását. Itt vasárnap néhány éjjel-nappalin kívül semmi sincs nyitva. A taxistól a szállodai személyzeten át a bolti eladóig mindenki külföldi. Rendkívül érdekes és tanulságos diskurzust folytattam viszont a 30 éve itt élő pakisztáni taxisofőrrel a társadalmi, kulturális különbségekről, a svédül beszélő görög származású pincérrel a “nemlétező” norvég gastronomiáról, majd angolul szíriai hajóskapitánnyal az közel-keleti arab helyzetről.
Szóval a továbbképzésen ültem reggeltől estig. Pozitívum, hogy nincs gyógyszerreklám, nem hemzsegnek az ügynökök. Ez persze nem csoda, mert a rendezvény önköltséges, és a 4 napos továbbképzésem annyiba kerül, mint egy honfitársam éves netto fizetése. Bizonyos szempontból tanulságos volt, nem feltétlenül szakmailag – inkább társadalom-szociológiailag. Eddig csak olvastam az Észak és Dél között feszülő hatalmas ellentétekről, osló-iak híres-hirhedt arroganciájáról és felsőbbrendűségéről. Az elmúlt év során megbizonyosodtam, hogy mi magyarok jók vagyunk orvos-szakmailag, inkább olyan kurzust kerestem, ami a norvég sajátosságokat mutatja meg. ( Hogyan “kezeljünk” konfliktusokat norvég módra stb.)
Igen, az átlag norvég többnyire udvarias, de nem locsog feleslegesen, ellentétben a magyarral, ha nincs téma inkább hallgat “bölcsen”. Kedvesen mosolynak még időnként a tankönyvből tanult szófordulataimon, ami szép, udvarias és nyelvtanilag tökéletes, csak éppen nem használják. Én attól függetlenül ragaszkodom a mondataimhoz, mert én megszoktam, hogy udvarias vagyok, vagy esetleg magyarul sem jönne számra tegező formula. Nem volt kedvem nagy szakmai diskurzusokba bocsátkozni, és nem is vagyok elájulva az városi kollégák heroikus “erőfeszítéseitől”, ahol helyben van kórház, elég ha a beteg taxit hív magának. Soha nem jártak Északon, de nem is kíváncsiak merre van. Fingjuk sincs milyen a végeken dolgozni, időjárástól függeni, a világ végén életben maradni/életben tartani, amíg megjön a segítség. Egyik közös ebédnél mellém ült az egyik előadó, és kérdezi az egyébként dögunalmas előadásáról a véleményemet. Én hoztam a formámat, és megmondtam az őszintét, hogy nehezen tudtam követni, mert kissé hadart – utalva egyébként önmagam nyelvi gyengeségére is. Erre elnyúlt az arca, és nem kérdezett többet. Szóval életre szóló barátságokat nem kötöttem…