Lassan az egy éves norvégiai évfordulóhoz közeledve, az ember lánya számadást tart. Mi történt az elmúlt egy évben? Megérte az a rengeteg kockázat és nehézség vállalása? Eleinte irigyeltem azokat, akik már korábban kijöttek, még gyerek nélkül, bátrabban, kisebb kockázatot vállalva. Jóval kevesebb logisztika és szervezés: óvoda, iskola, szülői értekezlet, úszás, születésnapi partik stb. És a szinte a “kötelező lelkifurdalás”, ha az ember az egybefolyó napok és ügyeletek után már csak csöndre és alvásra vágyna. Akárki, akármit mond eleinte piszok fárasztó egész nap idegen nyelven beszélni, ismeretlen emberekkel körülvéve, egy idegen rendszerben.
Család nélkül kevésbé motivált az ember. És azt gondolom minden kezdeti nehézség ellenére, mégis könnyebb elviselni és túllendülni a holtpontokon, ha minden reggel hűvös kis talpacskák csattognak az ágyunkba, és puha karok ölelnek át a kötelező reggeli kakaót követelve. Valahogy mégis könnyebb felkelni hétfőn, és szembenézni hétvégi 72 órás ügyeletek után a végtelennek tűnő újabb héttel. Gyerekek nélkül most nem lennénk itt! Ez biztos!
Eddig nem éreztük azt a magányt sem, amit sok külföldre szakadt hazánkfia megél, akik csak skype-on tartanak kapcsolatot a szeretteikkel. Nem érzem magam sem idegennek, sem kevesebbnek, mint egy norvég. Bár meg sem kell szólalnom, tudják már a repülőtéren is, hogy nem “idevalósiak” vagyunk. De itt nem is kell annak lenni. Hihetetlenül sokféle nemzetiség él itt már évtizedek óta. Az iskolások tankönyveiben négerek, arabok, kínaiak szerepelnek. Első osztályban már a különböző vallásokról tanulnak. Miért is kellene nem magyarnak lenni, itt Norvégiában?
Mertünk nagyot gondolni, mertünk kockázatatni. Rengeteget dolgozunk, és sokkal több adót fizetünk mint egy átlag itteni állampolgár. (2,5 norvégot “tartok el” az adómból.) Saját erőnkből, közvetítők nélkül sikerült kijutni. Senki sem segített, ismerős sem járt közbe értünk. És igen. Piszok nehéz volt az eleje. És nagyon sok mindenben szerencsénk volt.
Sokat gondolkodom, mégis miért elviselhetőbb itt élni. Azon kívül, hogy az ember anyagilag és emberileg is megbecsülve érezheti magát a munkahelyén, és nem szorul össze a gyomra hóvégén a befizetésre váró számlák láttán? Alapvetően az emberi kapcsolatok mások. Nem a másikon töltjük ki fusztrációnkat, nem téma a napi politika, nem kell végighallgatnom ezredszer, hogy a “befizetett TB-ért nem kap vissza semmit, pedig neki mennyi minden jár.” Nem “divat” panaszkodni, keserveinket a másikra zúdítani.
Nem minden az irigységről szól. Nem félünk megdicsérni valakit. Igen, a dicséretet jó kimondani, és hallani. Egy év nem elég megismerni egy országot, kúltúrát…de majd meglátjuk…
No comments yet. You should be kind and add one!