Este 10-kor érkezi a hivás. Halászhorog a kézben. Sebészet megint. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha szikét fogok, embert vágok és varrok. Anyajegyek eltávolítása, tályogok, biopszia vétele itt napi rutin. (Balesetek, törések ellátásáról majd máskor.) Egyetemen ritkán lógtam el a dolgokat, de anatómián és patológián a boncolást utáltam. Soha nem használtam, az elsős korunkban megvett szikét.
Kocsiba pattanok, “elszáguldok” a esti szikrázó napsütésben a rendelőbe. Azt mondja a nővér, nem komoly, de látom, hogy pont az ellenkezője igaz. Ráadásul külföldi turista, (akik halászni jönnek ide, ugyanis a sziget halban igen gazdag). Mi azonban nem nagyon szeretjük őket, rengetegek isznak, és részegen gyakran sérülnek meg, biztosítási papírok nélkül, plusz az adminisztrációs terhekkel megspékelve, gyakran ingyen dolgozva, mert számlák behajtatlanul visszaküldetnek. 
Hatalmas 65 év körüli észt férfi, aki csak észtül beszél, és ért oroszul. A kísérője egy magyar srác (az egyetlen rajtunk kívül a szigeten), aki beszél angolul. Én beszélek magyarul és norvégul, és értek angolul, és németül. Eddig még nem sokra megyünk kommunikációs szempontból. A srác kerít egy orosz turistát, akik oroszul beszél és ért angolul. Vicces vargabetűkkel, de a kommunikációs probléma megoldva látszik.
Most rápillantok végre a kezére. Soha életemben nem láttam ekkora horgot. Leginkább egy hajóhorgonyra emlékeztetett, bár nem vagyok nagy szakértő horgászat ügyileg, az biztos. Három ágú, bazi vastag, és 1 cm-es szakállal. A hatalmas kéz első és második ujja közötti területből lógott ki, de hegye eltűnt a szövetek között, fogalmam sem volt rólam, hol van a hegye, és milyen szöveteket ért a roncsolás. Az ólomsúly (vagy félkilós) persze még rajta lógott. Már próbálták rángatni a horgot (inkább horgonyt) , de se előre se hátra nem mozdult, mint az várható. (Szegény halak, esélyük se lehet : ( ) De a vadorzónak is fájhatott, mert igen csak gyönygyözött a halántéka, pedig a szükséges “fájdalomcsillapítót” már megitta.
(A legnagyobb pánikot mégis a személyem okozta az Óriás számára, mert nem egy 50 kilós női orvost várt “sebészként”. Pedig Norvégia nem a keleti blokk, ahova Magyarországot is sorolnám, ahol a női sebészek aránya a hímsoviniszta sebész-nőgyógyász-ortopédus társadalomban a kimutathatósági szint alatt van. Itt nagyon sokszor konzultálok női idegsebészekkel, traumatológussal. Magyarországon szinte elérhetetlen magasságokban lebegnek ezen szakmák képviselői, és ezt jól a tudatunkba vésik már az egyetem legelején. Nőnek esélye nincs, ha igen, akkor legyen legalább férfi. Szóval inkább nem is próbálkozunk a szikével, meghagyjuk a fiúknak. )
Nos klidocainnal a horgony környékét, amennyire tudtam vagy hozzáfértem. Hogy időt nyerjek magam számára – és nem utolsó sorban oldjam a feszültséget – míg kiötlöm, mit is csináljak, felvázoltam neki a lehetőségeket. A “tolmácskör” szorgalmasan igyekezett fordítani, de nem volt olyan nagy szükség rá, ugyanis ez elmúlt időszakban kényszerőségből meglehetősen tökélyre fejlesztettem a metakommunikációmat. Tehát elmutogattam, hogy levághatjuk a hüvelykujját az alappercnél, de amputálhatunk a csukló szintjében is, nyomatékul elkezdtem kipakolni a különböző méretű csipőfogókat. Elsápadt, aztán amikor a többiek nevettek, megnyugodott.
Le kellett előbb vágnom a nehezéket, hogy lássak valamit. Úgy döntöttem megpróbálom áttolni a horgot a bőr felszíne fölé, de legalább egy cm-et, nem “törődve”, hogy milyen további roncsolást okozok, hogy levághassam a szakállát, és visszafelé kihúzhatom a maradék vasat. A lidocain hatott, valahogy sikerült a tervet kivitelezni.
A beteg aztán tetanuszt, AB kapott, és két lyukkal a kezén távozott. ……. ÉLVE. 
No comments yet. You should be kind and add one!