Dr. Molnár Helga

Archívum november, 2011

Most, hogy megszületett a második fiam, sokat gondolkodom miért érdemes (miért kellene?) gyereket vállalni. Lehet-e, szükséges-e ezt egyáltalán észérvekkel megindokoni, akár csak önmagunk számára. Ők vajon meg akarnak-e egyáltalán születni? Valóban van hely számukra a mai “közösségekben”, melyek nem is közösségnek, hanem sokkal inkább embercsoportnak nevezném ? Lesz-e bölcsöde, lesznek-e munkahelyek, lesznek értékek még, lesz számukra jövő?

A társadalom álságos a témával kapcsolatban. Kormányzati szinten kommunikálják a demográfiai minimumokat, és kárognak, hogy nincs elég gyerek. Félreértés ne essék, nem azt várom, hogy az állam nevelje fel csemetéimet. Sőt szeretném minél távolabb tartani a mindenkori politika demagóg, hazug, és álságos rendszerétől, sajnos a közösségbe kerülésükkel rögtön szembe találják magukat a RENDSZERREL. Az óvodai egyenlőre még nevelési (?) intézmény, az igazi agymosást majd az oktatási intézményekben kezdik. De mit tapasztalunk napi szinten az óvodákban? Ha az ember óvodát keres, nem akarják felvenni, úgy érezheti leprás a gyereke, mert harmadik, negyedik óvodába sem kell.

A jelenlegi óvodai helyzet is kissé elkeserít, pedig nagyon bizakodva álltam az új ovihoz, mert itt végre nem utasítottak el. Előszeretettel gyűjtenek aláírást, mikor NEM kérünk óvodai ellátást. Miután nem voltunk egész nyáron (előző tanévben is csak 2 hónapot), a jelen tanév 11 hetéből eddig jó, ha 5 hetet összesen jártunk. Ebédbefizetéskor “felajánlják nyomatékosan”, hogy őszi szünetre már be se fizessem. A mostani 1,5 hetes otthon töltött náthás időszak utáni első napunkon már nyilatkoznom kellett, hogy december közepétől jövő január 5-ig, “ugye nem kérünk” ellátást. Tehát kvázi még 4 hétre számítanak az ideiből. A csoportpénzt persze pontosan előre fél évre beszedik, hordunk minden fogyóeszközt, (fogkefe fogkrém, papírzsebkendő stb), gyümölcsöt, innivalót, de vigyünk lekvárt, kakaóport, újságpapírt, virágot is. Csak lehetőleg a gyereket ne vigyük. Ágyneműjük, ágyuk úgy néz ki, hogy otthon a kutya alá nem tenném. Ez azonban a legkisebb probléma. Az év 20 %-ban összevonva, gettósítva vannak, töredéknyi személyzettel. Tudom, hogy nem az óvodai dolgozók okolhatók ezért elsősorban. (Lehet, hogy a korábbi vidéki óvodánk volt túl lojális vagy gyerekbarát. Ott fogadták a gyerekeket reggel, és nem néztek rám szúrós szemmel fél ötkor sem, pedig szinte mindig mi voltunk az utolsók. Volt hogy fél hatig betegnél voltam, és Marika néni vigyázott rá. Köszönöm neki.  Lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny mostanság.) Nem is csoda, hogy fiam nem szeret óvodába járni, reggel már sírva ébred. Eddig én egészen optimistán álltam a rendszerhez, biztattam, de az én bizalmam egyre fogy.

De mit kapunk mi ettől az óvodától? Figyelik, hogy van-e tetű csemeténkben. Egy vadidegen logopédus 2 mondatból “felméri”, hogy az új óvodában szorongó gyerekem dadog, azonnali kezelés szükséges. 4 évesen már “kötelező” foglalkozásokat tartanak (számtan), és “felmérések” is vannak. A rajzaikat elemzik, “felmérik” mennyit fejlődött. 3-4 évesen a régi óvodájában másnaponta új mondókát, vagy éneket hozott haza – dadogás nélkül persze. Az új helyen valahogy fél év alatt 2 bugyuta 3 soros nótácskán kívül semmi újat nem tanult. Azt mondja énekelnek, de mégsem tudja elmondani őket. Korábban idézett abból a meséből, amit lefekvéskor olvastak nekik. Most nem tudok rájönni, milyen meséket hallgatnak az óvonéniktől. Attól viszont szabályosan retteg, nehogy elkéssünk reggel, mert akkor nagyon mérgesek lesznek az óvónénik, és azzal fenyegetik az elkéső gyereket, hogy nem kapnak ebédet. Nem tudom, ilyet kitalálna-e magától. Nem akarom elhinni, bár eddig nem tapasztaltam, hogy nem mondana igazat. Egyenlőre nem merek beszélni az óvónővel, mert így is alaposan kihúztam a gyufát azzal, hogy nem hordom el hetente a város másik felébe “dadogós minicsoportba”.

Tekintve, hogy családunkban eddig fiam messzemenően egyke volt, úgy gondoltam jót tesz neki a gyerekközösség. Új képességek, kihívások, a világban való jártassága növekszik majd. Kortárskapcsolatok így öt éves kor felé nehezen pótolhatók másként. Azt sem szeretném, hogy egy koravén “okostojás” legyen, aki csak felnőtt társaságban érzi jól magát. Ragadjon rá valami elevenség, rosszaság is. Nem tartanám jó ötletnek, hogy a szülő “tanítson”, hiszen nem vagyok pedagógus. Sokkal inkább együtt énekelünk, mesélünk, ő is mesél történeteket, építünk és festünk. És valószínűleg úgyanolyan elfogult vagyok a gyerekem képességeit illetően, mint bármely szülő.

Szükség van óvodákra, amelyek nem “gyerekmegőrzőként” funkcionálnak csupán. Ahol nem a gyerek a legnagyobb teher. Túl kellene lépni a szocialista szemléleten, nem uniformista “egyengyereket” kellene nevelni, aki nem lóg ki a sorból, és a lehető legkevesebb gond van vele. Nem mondom, hogy könnyű lehet manapság óvónőnek  lenni. Valahol a rendszerszemléleten kellene változtatni. Humánerőforrást kellene megbecsülni elsősorban. Akkor változna valami. Talán.

“A legfontosabb lecke, amit meg kell tanulnunk, hogy az intenzív érzelmek helyénvalók. Helyük és szerepük van a gyerekeink számára, és egészségesek, valamint alapvetőek a gyermekeink érzelmi jóléte szempontjából. Az érzelmek fontosak, és nekünk szülőknek bátorítani kell ezek megjelenését, és meg kell engednünk  a gyermekeinknek, hogy saját szintjükön dühöngjenek, és nem a szülők számára elviselhető szinten.”

Orvosi szempontból még mindig nem találtak bizonyítható okot a hasfájós-sírósság hátterében. Relatív az is, hogy melyik szülő mit tart sok sírásnak. (Ki mit bír, ugyebár.) Próbálták összefüggésbe hozni az anya szorongásaival, a tanultsági szintjével (!?!), a baba nemével,  és még nagyon sok mindennel. Valahogy nem sikerült bizonyítani egyértelműen az okokat.

A bélrendszer éretlensége, illetve a bél-agy tengely szabályozási rendellenessége jelenleg a legvalószínűbbnek tartott ok. Súlyuk 1/6 megeszik naponta, olyan mintha mi 10 litert innánk, pedig sokszor még azt a 2 litert is milyen nehéz teljesíteni. Magyarázat lehet, hogy relative hosszú a babák bélrendszere a hasüreg méretéhez képest, és az élénk bélmozgás kínozza őket. De akkor miért nem szenved ettől minden csecsemő? Nos, érdekes módon az anyatejes babák ugyanannyit sírnak, mint a tápszeresek. Szignifikáns eltérést egyenlőre nem tudtak igazolni.

Pedig könnyebb a lenne  a tápszert okolni. Nálunk semmi csodaszer, sem masszázs, sem melegített “meggymagzsák” , semmi csodaszer sem segített. Egyszer csak elmúlt, mintha elvágták volna kb. 3 hónapos kor körül. (1 hónaposan persze azt hittem soha nem lesz 3 hónapos.) Aztán kicsit hozzáedződik az ember szíve, füle, bár megszokni nem lehet. Hogy mi történik babáinkkal 3 hónaposan, azt nem tudom. Vannak állítólag csoda-babák, akik csak esznek és alszanak, (én nem hiszem, nekem legalábbis ez még nem adatott meg), és biztosan vannak csoda-anyukák is, akiké nem sír. Én mindig fenntartással fogadtam a dicsekvőket. Az a jó anya, akinek a csecsemője sosem sír. Valóban? Vagy már megtanulta a gyerek, hogy nem érdemes sírnia.

Más magyarázatok is vannak. A babák természetéből adódó érzékenység, születés körüli traumák stb. A gyereknevelési elvek sokaságával együtt jelentek meg különböző magyarázatok, és terápiás lehetőségek. Dr. Aletha J.Solter svájci-amerikai fejlődésneurológus szerint – ha egyéb fizikai szükségletet kizártunk – a babákat kell hagyni sírni, de folyamatosan a karunkban tartva, ráfigyelve, hogy kiengedje a felhalmozódott feszültséget. A babák bölcsességét hangsúlyozza. Szerinte nem szabad figyelemének eltereléssel, éhség nélküli etetéssel/mellretétellel, vagy egyéb módon elnyomni a megkönnyebbülést hozó sírást, mert előbb-utóbb megtanulja elfojtani érzelmeit, ami később káros következménnyel járhat. Való igaz, hogy 2-3 órás sírás után a csecsemő elernyed és mély álomba zuhan, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem a kimerültségtől alszik el. És, ha valóban az evolúciós szempontból kifejlődő sírás – többek között – a stressztől való megkönnyebbülést is hivatott szolgálni, egy anya miért arra érez elfojthatatlan drive-ot (ösztön-késztetést), hogy megnyugtassa csecsemőjét. Miért aggodalommal és idegességgel reagálunk kisbabánk sírására? Nem tudom, ki hogyan van vele, én képtelen vagyok csak ülni és sírni látni, ahogy apró kis kezeivel, lábaival, egész testében elvörösödve kétségbeesetten, kitartóan órákig üvölt.

Tudom, tűrni kell, így vagy úgy egyszer majd elmúlik, és felnőnek. Sokat hallgattam a nagyszüleim történeteit, “a pirított liszten-feles tejen” felcseperedett szüleinkről, amitől állítólag nem fájt a hasuk. Nos, akkor valamit mi itt a XXI. SZÁZADBAN nagyon túlkomplikálunk. A régiek sokkal jobban tudtak valamit, vagy a többgenerációs családokban mindig volt valaki, aki rázta a csecsemők fenekét ?

Elfáradtunk. Anyunak a kórházi viszonyokról lesz egy-két szava az tuti. De hát orvos nem tudom miért lepődött meg?! Engem azért szeret. Egy nappal előbb hazamehettünk, mert ügyes voltam. És jó sokat kakáltam. Ez volt első dolgom anyu hasán is. Asszem. Ja meg sokat ettem, és még híztam is. Éjszaka azért a biztonság kedvéért üvöltöttem végig.

3470 g, 51 cm-vel megérkeztem végre. Nem fárasztottam anyut sokáig, mostantól úgyis éjszakázhat velem eleget. Azért a biztonság kedvéért a teamet a szülészeten összecsődítettem.  :)

Bátyám nem tudom mit szól majd, hogy elfoglaltam a szobáját, és anya ezután velem fog aludni arról gondoskodom. Bocs tesó.