Archívum október, 2011

40.hét Szegény férfiak….

Eddig hittem benne, hogy lehetséges a magzattal a méhen belüli kommunikáció. Hát nekem nem nagyon sikerült. Bár jelenleg az apjával sem nagyon. Szinte alig látjuk. A gyerektelen és felnőttgyerekes-teamből természetesen neki kell a legtávolabbi helyszínen, a debreceni vándorkiállításon díszletet telepíteni, szintén neki kell feltétlenül az építkező osztrák haverjánál alapot ásni, és egyébként is minden határidőt  - terminusra – a 40. hétre kell időzíteni. (Arról nem is álmodom, hogy esetleg egy vizsgálati időpontra véletlenül is emlékezne.) Az az egyébként mellékes tény, hogy hétvége van vagy hétköznap igazából fel sem tűnik senkinek. Négyévesemmel a franciaágyon alszom, míg az uram a gyerekszobában, mert nem tudjuk követni, hogy hajnal 2-kor jön haza, vagy reggel 5-kor indul el. Vacsorát, ebédet legalább 3-szor melegítem. Nem igaz az sem, hogy a hasukon keresztül lehet hatni rájuk. Én már mindent megpróbáltam. Az általam gyűlölt vajas galuskát főzőm a levesébe, palacsinta-hegyet sütök, sváb smarnit (amivel legalább annyi munka van, mint egy születésnapi tortával), kelt tésztákból pedig már tényleg profi vagyok.

Talán mégis jobb taktika nőiesen/hősiesen végigpanaszkodni a 9 hónapot. (Egy ismerősöm – egyébkén fiziológiás várandósság, diszkrét súlynövekedéssel – már 24 hetesen nem tudott “felmenni” 1-2 emeletnyit.) Nekem persze meg sem kottyan két szatyorral, plusz gyerekkerékpárral az ötödikre felügetni még most sem. Soha nem nyom, és nem is fáj semmi, a cipőhúzás, az ágy alatti porcica-vadászat még mindig sima ügy. Végül is csak szülésre készül az ember, amit naponta több (tíz)ezren végigcsinálnak a világban – így vagy úgy. A debreceni munka idején a nátha miatt táppénzen lévő fiammal, és 2 telefonszámmal maradtam itthon. Az egyik a nőgyógyászé, aki – ha éppen tud – bent lesz a kórházban, csak én jussak be valahogy. A másik az anyósomé, aki a legoptimálisabb körülmények esetén kb. 3 óra múlva tudna itt lenni. Nem számítva, hogy apósom nem biztos, hogy a városon belül idetalál, és kaputelefon hiányában saját kezűleg kellene beengednem őket. A kisautónk pedig végre tényleg bedöglött. Végeredményben minden körülmény ideális. A kölök bent szerencsére meg vígan ficánkol – az NST szerint legalább is. Legrúgta a vizsgálófejet az első percben, aztán végig olyan szívfrekvenciát produkált, mint akinek még esze-ágába sincs megszületni. Orvosként egyébként is kissé hátrányos helyzetben érzem magam, mert “úgyis szólsz, ha gond van” megy. Végül is láttam már  szülészet tankkönyvet (szülészet volt az államvizsgám is), még a köldökzsinórt is magam elvágom, ha úgy alakul. Lélekjelenlétemet megőrizve, szépen ellenőrzöm és elcsomagolom a méhlepényt is, ahogy oktatták. És az újszülöttet melegen tartva, várom türelmesen a mentőt. Ahogy kell.

Rendkívül nehéz lehet a férfiaknak. Nem is vitatom egy pillanatig sem. Nekik a külvilág kihívásainak kell szüntelenül megfelelniük, sokkal gyakrabban kell nyílt agresszióval szembenézniük. A férfiak világa kemény. Bizonyos életkor után sokkal inkább az mozgatja őket, hogy megmutassák magukat. Érnek valamit, tudnak küzdeni. Nap, mint nap be kell bizonyítaniuk (főleg a férfitársadalomnak), hogy élnek, léteznek. A saját örömük elsődlegesebb és csak járulékos, ha örömet okoznak.

A nők bár látják és tapasztalják, mégis kevésbé számolnak azzal, hogy a férfi önmagát a külvilágban való tevékenységében látja, e tevékenység eredményében, és a mindennapi kihívásokban keresi. Ezért a férfiak nagy része szinte alig-alig érti, hogy otthon a nő számára, a Férfi maga a külvilág, ahol ugyanúgy dolga lenne, nem csak a nő és a gyerekek, de a saját érdekében is. Természetesnek veszi, hogy otthon minden rendben van. Előbb-utóbb csak “pihenőhelynek”, az ellazulás színterének kezeli a nővel való kapcsolatát és otthonát. Eleinte ez találkozik a nő gondoskodásra való hajlamával, mely segít pihenni, kikapcsolni. A férfi azonban nem gondoskodásnak, hanem jogos jussának tekinti, ezt a nem magától létező “ajándékot”. Elfelejtik, hogy a Nő is a világ része, akinek szintén meg kell mutatnom magam. Így vagy úgy.

Az vagy, amit megeszel (V) …. A finomított cukrok

Mi történik, ha három kanál cukorral isszuk a reggeli teánkat? Szájnyálkahártya amiláz enzimjei a répacukrot kettéhasítják, és a cukrot  2-3 perc múlva a vérbe jut. Vércukorszint-mérő szenzorok találhatók a szerveztünk számos pontján, melyek azonnal jeleket továbbítanak idegrendszerünknek. A szénhidrát-anyagcsere egyik legjelentősebb szabályozója a hasnyálmirigy által termelt inzulin nevű hormon, mely segíti a sejtek cukorfelvételét, és egyben a szervezet legnagyobb logisztikai menedzsere, mindent raktározni szeretne. Van továbbá egy azonnali inzulin-depo, mely azonnal mobilizálódik, ha a szenzorok a vércukorszint hirtelen emelkedését észlelik. Ezzel egyidőben hasnyálmirigyünk újabb adag gyártásába kezd, melyet 1-2 órás késéssel bocsát a véráramba, hogy a maradék cukrot is eltüntesse az erekből. Ez az oka annak, hogy kiadós étkezés – különösen szénhidrátban dús táplálkozást követően – 1.5 óra múlva álmosság, fáradtság tör ránk, és szinte ismét éhséget érzünk. Úgyanis, ha szervezetünk jól reagál az insulinra, akkor majdnem túlkorrigál, és a kívánatosnál alacsonyabbra eshet le a vércukorszintünk. De hova tűnik a glükóz? A sejteken találhatók kis csatornák, ezeken keresztül a sejtek inzulin segítségével felveszik, és felhasználják a glükózt energiatermelésre. Ha több cukrot ettünk, mint amennyire a sejteknek pillanatnyilag szükségük van, akkor ennek egy része a máj és a vázizomzat glikogénraktáraiba kerül, a maradékból pedig zsír képződik, amit a gondos logisztikus a zsírraktárainkba depozza. A főétkezések között elfogyasztott kis cukros kávé, “gyümölcsjoghurt”, egy-két keksz ezt a folyamat újra és újra kiváltja, folyamatosan magas inzulinszintet okozva.

Mi történik az étkezések között? A cukorszenzorok érzékelik a vércukorszint csökkenését, vázizmaink és májunk az azonnali szénhidrátraktárakhoz nyúl, majd csak jóval később indul el a zsírok mobilizálása. Ez a folyamat azonban sokkal időigényesebb, és sokkal rosszabb hatékonyságú eleinte. Különösen, ha edzetlenek vagyunk (zsírbontó enzimjeink inaktívak),  ilyenkor izmainkban tejsav és egyéb melléktermékek képződnek, hiszen eddig a szénhidrátokkal azonnal energiához jutott, és  ezzel párhuzamosan természetesen rohamosan csökkenni kezd  az izommunkánk hatásfoka is. Miért fontos mégis a mozgás? Mert az izmok inzulin nélkül is képesek zsírt használni, ehhez azonban trenírozni kell izmainkat, hogy a zsírégetéshez szükséges enzimek is edzésben legyenek, és megtanuljanak hatékonyabban zsírt égetni. Nem elég azonban a testmozgás, ehhez az is kell, hogy a finomított szénhidrátok bevitele csökkenjen.

A nyers élelmiszerek kivételével szinte már mindenben megtalálható a finomított cukor. Azonnal – már a szájnyálkahártyán keresztül – felszívódik, és jóleső szinte eufórikus érzést vált ki a vércukorszint hirtelen emelkedése. Tény, hogy az agy és a vörösvérsejtek csak glükózt, azaz a legegyszerűbb cukormolekulát tudják felhasználni, ők azonban insulintól függetlenül is képesek felvenni a szükséges mennyiséget. Ez azért még nem akkora dózis – még ha sokat is használjuk agyunkat -, hogy cukroznunk kellene bármit is. Úgyanis annyit, amennyit egy emberi agy elhasznál, azt bármiből képes fedezni a szervezet pillanatok alatt. Például a májban található glikogénraktárakból, ami egy azonnali glükóz-depo, ezeket a máj gondosan azonnal újra feltölti, akár összetett szénhidrátokból, akár zsírokból. Kóros éhezést kivéve, hosszú távon szénhidrát nélküli diéta nem működhet, aki azt állítja, az hazudik.

Miért gond tehát a sok egyszerű cukor fogyasztása? Mert, a hirtelen emelkedő vércukorszint  folyamatosan nagy mennyiségű inzulin termelését provokálja, és folyamatosan zsírraktározásra ösztönzi a szervezetet – különösen, ha nem mozgunk eleget. Ráadásul, a gyors inzulinválasz miatt ismét újra és újra éhesek leszünk. Hab a tortán, hogy zsírégető enzimjeink tartósan inaktívvá válnak, és csak a zsírdepoinkat fogják töltögetni. Hosszú távon a sejtek nem fognak az inzulinra megfelelő módon reagálni, azaz nem veszik fel a cukrot, és így étkezést követően a vércukorszint tartósan magas maradhat. Ezzel el is jutottunk a cukorbetegséget megelőző állapothoz.  A szervezet azonban kénytelen valahogy megszabadulni  a sok-sok keringő cukortól, kínjában kóros anyagcsereutakat próbál kitaposni, ezek a kényszerfolyamatok azonban olyan káros melléktermékek felhalmozódását okozzák, melyek többek között az érfalakat károsítják, érelmeszesedést okozva.

Ne felejtsük el, hogy az édes cukrokat nem csak mi szeretjük. A szájüregben élő fogszuvasodást okozó kórokozók is, de a tápcsatorna teljes szakászán élő, akár kilónyi mennyiségű baktérium is ezt fogyasztja előszeretettel. Felborul  ezek  normál egyensúlya, gombás betegségre hajlamosíthat, felszívódási zavarok miatti hiánybetegségek léphetnek fel, emésztési nehézségek keletkeznek, melyek a legváltozatosabb tüneteket produkálhatják: fáradékonyság, letargia, fejfájás. Ne felejtsük el, hogy immunrendszerük nagy része is a emésztőrendszerünkben található!

Tény, hogy egyik napról a másikra nem hagyható ki a teljesen a cukor az étrendünkből, hiszen idő kell szervezetnek, hogy a megváltozott étrendhez igazodni tudjon. Ésszerű mennyiségű gyümölcs fogyasztásával a szükséges mennyiségű egyszerű cukorhoz hozzájut szervezetünk. Hirtelen elhagyásával “elvonási tünetek” lépnek fel, fokozatosság elvének kell itt is érvényesülnie. A hirtelen drasztikus cukor megvonás esetén fáradékonyság, letargia, az izmok erőtlensége, idegesség, alvászavar, komoly koncentrációs zavarok léphetnek  fel, hiszen az enzimrendszer nincs kellően felkészülve a zsírégetésre. Az átgondolatlan fogyokúrák yo-yo-effektusa ezek után érthető. Nincs értelme egyik napról másikra hirtelen emelni a zöldség fogyasztásunkat és rostbevitelünket sem, hiszen a korábban már felborult baktériumflóra sem lesz képes az emésztést egyik napról a másikra megfelelően elvégezni. Kínos perceket, akár heteket okozhatunk magunknak. Fokozatos életmód váltással azonban a szervezet alkalmazkodni képes, és visszanyeri régi fényét. A levegőtől, víztől hízni addig biztosan nem fogunk, amíg fotoszintetizálni meg nem tanulunk.

Az Apple-csoda

“Nem érdekel, ha én leszek a leggazdagabb a temetőben. De ha úgy alszom el este, hogy aznap is csináltam valami fantasztikusat… Ez számít igazán.” (Steve Jobs)

Nem vagyok jó barátságban a számítástechnikával, mert nem értek hozzá, és elég szomorú, de nem is érdekel igazán. Nincs saját telefonom, nincs mosogatógépem, meg akarok szabadulni végre a mikrótól is. Nem fontos számomra az autó sem, a 18 éves kis Clio-nkat nagyon szeretem, csak attól félek egyszer végleg feladja. Egyetlen műszaki dolog, amihez ragaszkodok az a MacBook Pro-m. Egyszerű női felhasználóként, egyszerű érveim vannak. 6-8 órát bír az akkumlátorral. Gyönyőrű gép, egyszerűen kezelhető, kényelmes. Nem recseg-ropog. Nem fagy le. Szuper a képernyője. Energiatakarékos, ökobarát anyagokból.

 

Ledöbbentem ma reggel. Steve Jobs-ról sokat olvastam és csodáltam. Csodálom, mert örökbeadott gyerekként felnőve nem kifogásokat keresett élete esetleges nehézségeiért. Szuggesszív, makacs,  könyörtelen ember volt, amit elképzelt azt tűzön-vízen keresztül vitte. Pedig voltak ellenségei, és “jóakarói” is. Hitt a vízióiban, képes volt mindent újrakezdeni, ha kellett. Nem volt számára határ.

Valószínűleg gyökeresen másként gondolkodhatott, mint mi átlag emberek, agyoniskolázott agyunkkal. Elméje egészen más dimenziókat súrolt. Meglepett volna, ha a kreatív-gyilkos mai iskolarendszerbe képes lett volna belesimulni. Hihetetlen sokoldalú zseni a maga hibáival. Valószínűleg ilyen személyiségjegyek nélkül talán nem válhatott volna azzá, aki lett. Egy ilyen kreatív elme személyisége nem is lehetne ellentmondásoktól mentes. Könyörtelen és zsarnok. Valószínűleg nem lehetett könnyű a családjának lenni. Karizmatikus előadó, Apple-miséit milliók követték. Nem igazán “tökéletes” angolommal még én is megértettem.

Azonban a mágus is ember. Végzetét nem kerülhette el. Egy ekkora elmének szűkek a földi keretek, az esendő test, ez a hitvány porhüvely. Elment Steve Jobs.

Elég jó szülő 2.

Legfontosabb gyermekünk számára, ha bízunk benne. Senki más nem fogja helyettünk megtenni. Ha a szülő szülőként is bízik önmagában, ezzel megalapozza gyermekének önbizalmát is.  Ehhez azonban le kell győznünk a kísértést, hogy olyanná “faragjuk” a gyereket, amilyennek mi szeretnénk látni. A gyereknevelés inkább művészet, vagy egy kreatív vállalkozás, mint tudomány. Néha úgy érezzük a felelősség időnként már-már elviselhetetlen súllyal nehezednek ránk. Még a leghétköznapibb problémák is rémítő méreteket ölthetnek, és azt hisszük, hogy a gyerekünk egész jövőjét meghatározza. Legfontosabb feladat, hogy beleéljük magunkat a gyermek helyzetébe, hogy igazán megérthessük indítékait. Ha bízunk abban, hogy meg fogja állni a helyét az életben, ő is fog hinni képességeiben. Számára a biztonság forrása maga a szülő.

Ritka az olyan szeretet, ami mindig csak pozitív érzéseket kelt bennünk. Ezt el kell foganunk. Szüleinkkel, tanárainkkal szemben is ellentmondásos érzéseket tápláltunk/táplálunk, legtöbb esetben el kellett fojtanunk ezeket. A gyerek-szülői viszonyunkban az negatív érzéseket újra éljük, és akaratlanul is a gyerekre vetítjük. Utat kell engedni kell bizonyos határok között az ambivalens érzéseknek is, hogy ne 20 év múlva vágjanak fejünkhöz olyan élményeket, melyre már mi magunk aligha fogunk emlékezni. Ő annál inkább. Azonos nemű szülő-gyerek viszonyában különösen felszínre kerülhetnek ezek. Ha azonban vesszük a fáradtságot, és megpróbáljuk a gyerek nézőpontjából IS megvizsgálni a helyzetet, egészen más megvilágítást kaphat ugyanaz a szituáció. Erre azonban csak egy felnőtt elme képes, egy gyermektől nem várhatjuk, hogy azonosuljon a mi szempontjainkkal.

Legbanálisabb szituáció. Miért is kell köszönnie a négyévesnek a számára vadidegen embereknek? Berzenkedünk kicsit, “legközelebb köszönni fogsz, ugye?”. Aztán a következő napon szemrehányóan megkérdezi a gyerek, miért nem köszöntem én annak a sapkás bácsinak, – akit még soha életemben nem láttam-, de éppen rám nézett. Ezek azok a gyermekésszel felfoghatatlan szabályok, amiknek eleinte még eleget tesznek, mert MI kérjük őket erre, de igazán nem értik az értelmüket.

Normák és szabályok. Szeretünk szabályokat felállítani, mert sokkal könnyebb ezek iránt gyűlöletet érezni, mint olyasvalaki iránt, akihez erős érzelmek fűznek. Ráadásul mentesülünk az alól, hogy újra-újra megvizsgáljunk egy szituációt, és ahhoz illő legjobb döntést meghozzunk. Egy bizonyos ideig biztonságot jelenthetnek a kisgyermek számára is az ésszerű szabályok. Például, hogy lefekvés előtt tegyünk rendbe a játékokat, hogy holnap mindet megtaláljuk, és ne hasaljunk el egy autóalkatrészen.  A jó szülő-gyerek kapcsolatban a gyermek engedelmeskedni fog ezeknek, de eleinte nem azért, mert maradéktalanul azonosult velük, hanem  mert látja, hogy a szülőnek ez fontos, és nem akarja elveszíteni a számára legfontosabb személyek szeretetét. De mennyire fontosak ezek a szabályok a szülők számára? Valóban annyira fontosak? Valóban a mi használati tárgyaink (játékaink) is mindig katonás rendben sorakoznak? Vagy nekünk lehetnek kifogásaink? Ha valóban mindig mindent rendben tartunk, akkor igen, ez a szabály  a család számára tényleg fontos, és akkor ezzel semmi probléma, a gyermek idővel valóban magáévá teszi és elfogadja.

Ellenkezésekor azonban meg kell értenünk az ő indítékait is. Ha mi magunk szorongunk attól, hogy óvodába menjen,(esetleg mi is szorongtunk annak idején?) akkor felerősítve a mi félelmeinket ő is hasonlóképpen fog reagálni. Ennek fényében kell(ene) a reggeli tiltakozására tekinteni. Ha nagyon fontos (túlságosan is) a szülő számára, hogy gyermeke jól teljesítsen az iskolában, mert úgy érzi, hogy csemetéje az életben csak így boldogulhat, lehetséges, hogy éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani. A szülőnek is borzasztóan nehéz lehet elfogadni, hogy gyereke esetleg többre lenne képes. Meg kell azonban ismerni a gyerek nézőpontját. Őt nem lehet azzal meggyőzni, hogy 10-20 év múlva, majd neki lesz könnyebb, és egyszer hálás lesz majd nekünk ezért. (Valljuk be, mi sem hittük el annak idején, de most sem látjuk még mi lesz 15 év múlva.) A gyereknek csak a jelen számít, a szülei bizalma és elfogadása. Szomorú, amikor a szülők nem ismerik fel, milyen rettenetesen fontosak gyerekeiknek. Úgy érezhetik, szüleik számára az iskolai eredmények fontosabbak, mint ő maga. Vagy, ha a szülő a gyerek képességeit túlzóan meghaladó eredményeket vár el, elégedetlenségének, csalódottságának rendszeresen hangot adva, akkor olyan sérülést okozhat a gyerek bimbózó önbizalmán, mely valóban gátolni fogja boldogulását a későbbiekben.

Ilyen és hasonló nehézségek esetén át kell éreznünk gyermekünk szorongásait, rá kell döbbenünk bizonytalanságérzésére és félelmére, hogy nem elég fontos szüleinek, és nem fogadják el őt olyannak, amilyen.

Gyerekszáj 2.

Tegnap fiam elmagyarázta a helyzetet.

“Apa, a barátom, mert a barát jókat játszik velünk.”

“Anya, Te meg a szerelmem vagy, mert a szerelmünk az, aki sokat ölelget minket!”

Ennyire világosak a viszonyok. Nem is értem, mi felnőttek, miért is bonyolítjuk túl.