Archívum augusztus, 2011

A harmadik trimeszter

Kb. 2 hete testképzavarom van, nem vagyok tisztában a rohamos haskörfogat növekedésemmel, és állandóan nekimegyek valaminek. Bosszant, hogy nem férek el a folyosón a ruhaszárító mellett, és amikor szerettem volna nyitni az ablakot, megfeledkezve kiterjedésemről egyszerűen lesodortam egy ártatlan cserepes virágot. ( Eddig csodálkoztam azon, hogy időnként tényleg hordónyi ascitessel (hasi folyadékkal, vagy egyéb hasi terimével) kerültek belgyógyászatra betegek. Nem tűnt fel nekik mekkora a hasuk? ) Nekem sem mindig. Amikor a napokban a forró tepsit kivettem a sütőből, kis híján megégettem a hasam, és a gombóc főzővizét majdnem magamra borítottam. Mire megtanulom, hogy lassan 40 cm sugarú kört kell magamra számolnom, addigra már talán testméreteim normalizálódnak. Egyébként mozgáskoordinációs zavarokkal is küzdök, minden kenyérsütésemet egy-egy égési nyom őrzi, a hagymaszeléseimet egy-egy körömdarab bánja. Végül életem párja adta fel. Tekintve a lakásban uralkodó 30 fokos átlaghőmérsékletre, terápiás céllal fiammal együtt anyósékhoz utalt.

Most aranyéletem van. És mindenki más is jól járt. Apa tud dolgozni, anélkül hogy azon kellene aggódnia, hogy gyerekei anyja mikor tesz újabb kárt magában. Anyósom is örül, mert a fiam felássa a teljes kertjét –  lelkesen kincset keresve. (Kértem is, hogy nekem is keressen jó sokat. ) Apósom, mert az unoka megszerel mindent a házban, amit csak talál. A sógornőm régi használaton kívüli számítógépe is áldozatul esett How it’s made-en szocializálódott csemetém lelkesedésének – én csak néhány burkolatot rögzítő csavar ki és becsavarás erejéig adtam engedélyt – de mire észbe kaptunk akkor a winchester már az unoka kezében volt. Én főleg jól járok, mert a fiamból nekem most csak az öröm jut. A régen használt, újra felfedezésre váró játékoknak, forgalommentes bicikliútnak köszönhetően a LEGO sokat veszített a versenyképességéből. Kedvenc ételek bőséges kínálatának köszönhetően pedig végre anyai-szívet-melegető étvággyal falatozó négyévesem látványában is részem lehet. Az alkudozástól mentes az esti lefekvés, és azonnali elalszik. A várandóssági vizsgálatok miatt sem kell aggódnom, mert a fiam a számítógép alkatrészeiből 3 D ultrahang készüléket épített, és naponta ellenőriz. Szóval megbízható kezekben vagyok.

Itt falun minden állat előfordul: denevér, kutya, macska, és Niki, a szomszéd kislány, aki alig 3 hónappal idősebb, de a fiam csak a válláig ér. Mókásan néznek ki együtt, vérre menő bicikliversenyek zajlanak – kisebb-nagyobb borulásokkal persze. Azt már lassan képtelenség megállapítani orvosi szemmel sem, hogy elvakart térképméretűre duzzadt szúnyogcsípések, vagy traumatológiai sérülések tarkítják végtagjainak tekintélyes részét. Eddig akkor is reklamált, ha víz csöppent a ruhájára, most nyakig maszatos, de nem zavarja. Fáról lehet szedni a szilvát, almát, a paradicsomot, paprikát is magunk szedjük a reggelihez. És mindig kapok tőle virágot. Erről jut eszembe.

Tegnap este kissé szokatlan látogatók leptek meg zuhanyzás közben. Még kislánykori romantikus ábrándjaim között sem ilyen fekete szmokingos hódolók szerepeltek.  Két denevér érkezett, nyomorultak teljesen megzavarodtak, csapkodtak, nekimentek mindennek, egyik a kádba is belepottyant. Féltem, ha megmozdulok nekem repülnek, bár tekintve, hogy a falakba is beleütköztek a szerencsétlenek, földbe gyökerezett lábbal sem voltam nagyobb biztonságban, arra gondoltam, hogy el kell jutnom a villanykapcsolóig, hátha a sötétben visszanyerik tájékozódóképességüket. Így történt, és villámgyorsan becsuktam az ajtót. Reggelre nem voltak ott …

Születésnapomra….

Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.

A hosszú élet titka

“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

Ökológiai lábnyomok 2.

A  globális felmelegedéssel kapcsolatban nagyon bíztató törekvésekre is bukkanhatunk a nagyvilágban, ha nyitottak vagyunk rá. Érdekes módon nem a régi, fejlett nagyhatalmak járnak élen ebben (sem). Bár Ázsiában sem a jegesmedvék iránt érzett aggodalom hajtja a környezettudatos törekvések elterjedését, hanem a gazdasági (és itt sem társadalmi) kényszer. Egészen egyszerűen a feltörekvő, dinamikusan fejlődni vágyó gazdaság energiaigénye oly mértékben megnövekedett az utóbbi időben, hogy az infrastruktúra fejletlensége gátolja a további fejlődést. Indiáról van szó, ahol az elektromos hálózat gyakorlatilag nem bírja terhelést, és napi szinten megbénítja a milliós metropoliszok életét. (Itt sem a Gangesz partján nulla CO2 kibocsátással élő halász mindennapjait.)

Felismerték, hogy sokkal gazdaságosabb az energiafelhasználást csökkenteni, mint a teljes elektromos infrastruktúrát fejleszteni. Egyetemeiken külön mérnökkarok végzik kutatásaikat, India legtehetségesebb fiataljait összegyűjtve dolgoznak azon, hogy sokkal kisebb energiaigénnyel lehessen a termelési feladatokat változatlan hatékonysággal ellátni. Gépészeti megoldásaik is az energiatakarékosságról szólnak, irodai berendezéseik töredék mennyiségű energiával működnek. Ez a törekvés az élet szinte minden területén megmutatkozik. Például az épületek tervezése során a terület geofizikai adottságának, és épületfizikai törvényszerűségek maximális kiaknázásával. Indiában az épületek tájolásánál, a nyílászárók kiosztásánál a nap járását veszik alapul, annak napi illetve évszakos útját követve, ezzel is csökkentve a belső terek levegőjének felmelegedését. A természetes megvilágítást megőrizve, bravúros árnyékolási trükkökkel, természetes szellőző csatornákkal látják el az épületet, melyek “ingyenes” légkondicionálásként funkcionálnak többlet energiaráfordítás és CO2-emisszió nélkül. Nem csak felismerték, de ki is használják a zöld növényzet hűsítő, zajcsillapító, és nem utolsó sorban esztétikai minőséget teremtő hatásait. Épületeiken belül, illetve környezetükben zöld folyósokat, apró önálló élettereket alakítanak ki, külön vízellátással élővilággal. Az építészet nem a klasszikus értelemben vett dizájnról szól (mint az arab világ energiazabáló luxusingatlanjai), hanem az ésszerűségről, környezettudatosságról és fenntarthatóságról. Emellett a zöld felszín port, egyéb szennyeződéseket szűr meg, párásít, és nem utolsó sorban megköti a CO2-ot. Egészségi szempontból a zöld terület látványa önmagában is stresszcsökkentő, valamint hangulatjavító hatásain keresztül nagyságrendekkel jobb  életminőséget biztosít a városlakók számára.

Az ivóvíz felhasználásnak minden szintjét alaposan megtervezik. Az esővíznek ciszterna-rendszereket alakítanak ki, egyszerű szűrés után mosásra, tisztálkodásra kiválóan alkalmas, majd ezt a használt esővizet WC öblítésre használják. De még ekkor sem a lefolyóba kerül, hanem egy átmeneti tárolókba, melyet kanna-virágok bizonyos fajtáival, és egyéb Ázsiában őshonos nővényekkel telepítenek be. A növények rizómáikon keresztül – biológiai organizmusok segítségével –  szinte tökéletesen megtisztítják a használt vizet. A virágok élnek és virulnak, a víz pedig vegyszermentesen, energiaráfordítás nélkül kerülhet vissza a természetbe. Nyugati társadalmakban a növényekkel történő szennyvíztisztítást ellenérvek övezik – elsősorban a ipari méretű mesterséges víztisztításban érdekelt szakemberek részéről. Véleményük szerint felhalmozódik a foszfát, nitrogén a növényi tisztítás után, valamint aggódnak a redukciós folyamat során felszabaduló erős szaghatású H2S gázok miatt, és a vizeletünk átható szagú szervetlen ammóniatartalmának korlátozott biológiai hozzáférhetősége okán, tartanak a módszerrel járó nagy a párolgási veszteségtől, és az esetleges egészségügyi fertőzésektől. Indiában ezekre is megtalálták a megoldást, sőt bizonyos fajok szulfitok és nitrátok megkötésén kívül nehézfémeket is képesek felhalmozni, ezáltal mentesíteni a vizet további egészségre ártalmas anyagtól. Emellett némely faj bactericid (baktérium szaporodást gátló) vegyületeket választ ki gyökérzónájában, mely kvázi ártalmatlanítja az emberi ürülék E.coli baktériumait. Egyszerűen zseniális. Tény, hogy relatíve nagy felszín miatt jelentős a víz párolgási veszteség, de mivel ugyanazt a  vizet többször, több célra is felhasználják, ez nem lehet elegendő érv a víztisztítás  természetes módjának elterjedése ellen.

Továbbra is kérdés marad mi lesz a vizelettel ürülő mesterséges hormonokkal, antibiotikumokkal, a szuperintelligens – már csaknem beszélő – mosóporainkkal, mosogató szereink hiperdetergenseivel, testápolóink “selyemkivonataival”, és isten tudja mi minden kerül még lefolyóinkba. Szóval van még mit tenni embernek, növénynek egyaránt. Amíg nem vagyunk hajlandóak lemondani megszokott kényelmünkről, előre csomagolt instant ipari élelmiszereinkről, az “olcsó”, gazdasági szempontból megtérülőnek tűnő energiaforrásokról (atom, kőolaj), valamint önös, gazdasági érdekeink előnybe részesítéséről, folyamatosan feszegetjük szervezetünk alkalmazkodóképességének határait, bolygónk élővilágának tűrőképességét. De lehet, hogy ideje lenne új bolygó után nézni….ezt már elhasználtuk.

Ökológiai lábnyomok

A férjem a műszaki vizsgáztatás alkalmával merő kíváncsiságból megkérdezte, hogy az adott autómárka mikor jelenik meg környezetbarát hibrid típussal, a válasz megdöbbentő volt: Nincsenek ilyen fejlesztések, mert még sok az olaj! Hm….érdekes.

Régóta hallunk a globális felmelegedésről, a fogyasztói társadalom fenntarthatatlanságáról. Mégis menő a benzinzabáló városi “terepjáró”, a hatalmas többszáz négyzetméteres lakóingatlanok úszómedencékkel, és a hatalmas mértékű fogyasztás. Elborzaszt az a tény, hogy ivóvíz minőségű vízzel öblítjük a WC-ket, töltjük meg fürdőkádunkat, sokan ivóvízzel locsolják kertjüket. Vannak persze pozitív változások, eltűntek a hajtógázas aeroszolok, és a legtöbb helyen már szelektíven gyűjtjük a szemetet. (Remélem a szemétlerakóban nem ömlesztve kerül.) Már ami egyáltalán eljut a szemetesig. Bár az energiatakarékos izzók, alacsony energiafelhasználású elektromos berendezések teret hódítanak nem látni a használt, lecserélt berendezések átvételének lehetőségeit (akár a kereskedelmi hálózatban új készülék esetén a régi átveszi, ilyen esetekben netalán némi árkedvezményt ad), hogy az elektronikai hulladék se a határszéli árokban landoljon. Ösztönző marketingstratégiát kellene kidolgozni, és érdekeltté tenni a feleket környezetbarát megoldásokban. Persze sok kérdésben a politikai szándék is hiányzik, vagy netalán gazdasági lobbi akadályoz meg sok ökológiai szempontokat előnybe részesítő törekvést?

Könnyebb személyes felelősségünket a nagypolitikára, a vezető gazdasági nagyhatalmakra hárítani. Ha őket a gazdasági érdekek, a pénz hatalma is irányítja, végső felhasználók mégis mi vagyunk, hiszen a kőolajszármazékokat és a gyáraik energiazabáló végtermékeit végső soron mi –  sokmilliárdnyi kisember – fogyasztjuk el. Persze, ha hirtelen drasztikusan lecsökkenne fogyasztásunk, kevesebb terméket vásárolnánk, a gyárak, üzemek azonnali leépítéssel reagálnának, ami a munkanélküliség dominószerű következményeivel sújtana ránk, kisemberekre. Szóval ördögi kör ezzel be is zárult. Fogyassz, hogy élhess.

Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a környezeti következmények is minket, illetve mi gyermekeinket fogja először sújtani, hatalmasaink pénzükkel tovább képesek lesznek kompenzálni a megváltozott körülményeiket. Al Gore, Bush egykori politikai ellenfelének Kellemetlen igazság című dokumentumfilmje a keserű tényeket meggyőző érvekkel és  bizonyítékokkal támasztja alá. Megdöbbentő és kétségbeejtő egyszerre. A természet egy ideig kompenzálni képes, visszafordíthatóak a negatív folyamatok, a globális felmelegedés következményei előbb-utóbb azonban mindenhol egyszerre, és drasztikus hirtelenséggel fognak lesújtani – visszafordíthatatlanul. Azt hisszük, hogy ez a nagyhatalmak dolga, azt gondoljuk a sarki jégtakarók olvadása okozta tengerszintemelkedés csak Hollandiát, és az USA irigyelt tengerparti metropoliszait érinti. Keveset hallunk arról, hogy Szibéria, Alaszka hatalmas tudráinak felengedése során eddig fagyott állapotban csapdába ejtett kontinensnyi metán-készlete rövid idő alatt a légkörbe kerül,  olyan a szerves anyagok bomlása során keletkező gázról van szó, melynek üvegházhatása sokszorosa a CO2-énak. Exponenciálisan növelni képes a Föld átlaghőmérsékletét. Ettől kezdve édes mindegy, hogy mennyi kőolajat égetünk, vagy mennyi napelemet használunk. Addig azonban nem.

A probléma az, hogy ez már nem hit kérdése, amíg a gazdasági, pénzügyi szektor lobbija határozza meg a politikai akaratot, amíg a hatalom és pénz érdekei mozgatják a médiát és a nyilvánosságot, addig az emberek sem fogják magukénak érezni a közös problémát. Elhitetik velünk, hogy svájci frank-hitelből kinyögött otthonainkban biztonságban vagyunk, amíg a bevásárlóközpontok parkolóiban nincs üres hely, amíg az autóinkba kerül üzemanyag, amíg van plazmaTV és internet addig nincs probléma. Csak egyben lehetünk biztosak: lesz egy fordulópont, amikor a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Míg hatalmasaink pénzük és befolyásuk révén kompenzálni lesznek képesek, addig a következmények döntően minket, kisembereket és gyermekeinket sújtják majd. Vannak pozitív elmozdulások….(Folyt. köv.)

Az vagy, amit megeszel (I)… A konyhasó

Amióta gyermekem van tudatosabban figyelem mi kerül az asztalunkra. Mostanában elolvasok mindent, amit a csomagoláson szerepel. Így minimum 2-szer annyi időbe telik így egy bevásárlás. Nálam 3 fő ellenség van: a konyhasó, a finomított cukor, valamint  tartósítószerek és egyéb adalékanyagok.

Mi is a konyhasó? Kémiai nevén: natrium chloratum, színtelen-fehér kristályos anyag, melyet ma már tisztítanak, finomíthatnak, illetve az utóbbi időben jódozzák. Nagyon fontos összetevője a szervezetnek, hiszen gyakorlatilag egy komplex “sóoldatok” vagyunk, melyben fehérjék, zsírok és szénhidrát molekulák találhatók. A só mindamellett, hogy szervezetünk létfontosságú alkotó eleme – mi mint mindent – ezt is túladagoljuk. Az fokozott ízélményért, az élelmiszerek tartósításáért. A középkorban háborúkat vívtak a sóbányákért, és a konyhasót arany árban mérték.

Napi nátrium ion szükségleti minimum egy átlagos felnőtt esetében: kb. 0,5 g/nap, ideális esetben átlagos felnőtt normál körülmények között nem igényel napi 2,5 g sónál többet. Bőrünkön, vesénken, emésztőszerv-rendszerünkön, nyálkahártyánkon keresztül veszítünk sót. Normál körülmények között koncentrációja szervezetünkben kvázi állandó. Extrém körülmények között: fokozott izzadás, hányás, elhúzódó hasmenés vezethet hiányhoz, különösen idősek és gyermekek esetében. Jó tudni, hogy veséink kb. 5 g-t tudnak maximálisan naponta kiválasztani. Ehhez képest a lakosság átlagos sófogyasztása a legóvatosabb becslések szerint is 10-12 g/nap.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy csak a kifejezetten sós izű ételek (sós rágcsák, sütemények) tartalmaznak nagyobb mennyiségben nátriumot, pedig a kenyér – melyet a legnagyobb mennyiségben fogyasztunk – a felvágottak, sajtok, és rosszul megválasztott ásványvíz fogyasztásával észrevétlenül hihetetlen mennyiségben vesszük a sót magunkhoz. Lehet számolni. A kenyerek átlagos sótartalma 0,6-0,7 g/100 g, azaz két szelet kenyérrel, kis felvágottal, vajkrémmel, szelet sajttal szinte elfogyasztjuk a szükséges mennyiséget. Ergo, extrém natrium megszorítás sem vezet annak hiányához, bár szakirodalom tesz említést extrém diétás sómegszorítás okozta megbetegedésről, ez azonban erőteljes vízhajtás nélkül elképzelhetetlen.

Meggyőződésem, hogy mint minden helytelen táplálkozási szokás, ez is rossz beidegződés kérdése. A utánsózásra különösen igaz ez. Az ősember valószínűleg nem használt sót. Pedig húst fogyasztott.A sót mindig a vízzel együtt mozog. Önmagában só máshogy nem képes távozni a szervezetben, csak folyadékveszteséggel. Ahhoz, hogy a szervezet lekösse a felesleges sómolekulát, egyetlen natrium iont 23 vízmolekulával kell körülvennie. Az utánsózás élettani szempontból nemcsak felesleges, de még káros is. Az elfogyasztott víz, zöldségek, gyümölcsök tartalmaznak annyi sót, amennyire a szervezetnek szüksége van. A lelkes vízivók (én tartozok közéjük), ha nem választanak körültekintően ásványvizet a napi 3-4 literes napi fogyasztásukkal, hihetetlen mennyiségű ásványi sót visznek be, terhet róva ezzel veséjükre, és jó alapot teremtve a vesekövességre. 10 év alatt kilogrammnyi mennyiséggel is terhelhetik kiválasztószerv-rendszerüket. Megint csak az ésszerűségre hivatkoznék, és a  szélsőségektől óvnék mindenkit. Az, aki elfogyaszt reggelire 3-4 dl folyadékot,( tejterméket, gyümölcsteát teát),  ebédre bekanalaz egy jó tányér (3-4 dl)levest, eszik zöldséget, gyümölcsöt naponta ötször, vacsorához elfogyaszt újabb 3-4 dl folyadékot gyümölcslé, kakaó, tej formájában, annak napközben bőven elég 1-1,5 liter egyéb folyadékot innia. Átlagos, egészséges felnőtt esetén,  átlagos fizikai körülmények között persze. ( Olvasok néha önjelölt életmód-tanácsadóktól egészen hajmeresztő számokat is napi folyadékigénnyel kapcsolatban pl.: 5-6 litereket.) Agyrém, de akkor sem ittam pluszban 2 liternél többet, amikor nyáron 36 fokos panellakásban szoptattam, és egyikőnk se száradt ki.

Arról persze kevesebbet hallani, milyen folyadékot igyunk. A jó öreg kóla, kávé, fekete és zöldtea vízhajtó hatásúak, ezért nem optimálisak egészséges folyadékpótlásra. A magas ásványianyag tartalmú ásványvizek meg ödémaképződésre hajlamosítanak. Többek között az utánsózással is ez a baj. Azért, hogy sejtjeinkben állandó maradjon a nátrim koncentrációja, a szervezet vizet tart vissza, hogy hígítani tudja a sejtek környezetét. Ez azért nagyon fontos, mert különben sejtek “aszalódni” fognak, azaz a sejtek belsejéből fog a víz kiáramlani a sejtközötti térbe, az erekben növelve ezzel a vérnyomást, fokozva az ödémahajlamot, és s vonzó narancsbőrt. Felesleges sózni a nyers zöldségeket, a paradicsomot, de kenyeret is. A kenyerek egyébként is a magas sótartalmú élelmiszerek közé tartoznak, ahogy a különböző sajtok is, a félkész ételek, a felvágottak is, amelyikből szinte mindenki a legtöbbet fogyasztja. Tehát a 10-szeresét is bevisszük a szükséges mennyiségnek utánsózás nélkül is. Nem ritka árkategóriától függetlenül is a 160-190 mg/l nátrium tartalmú vizek, ha ezekből litereket iszunk jelentős sóbevitellel számolhatunk. Már önmagában az, hogy elolvassuk az ásványvizes flakon feliratát, és annak alapján döntünk – nem feltétlenül a drágábbat, szebb csomagolásút választva – már sokat tettünk egészségünkért. Érdemes előnyben részesíteni az alacsony nátriumtartalmúakat,( 6,6-32 mg/l), és inkább kálciumtartalma legyen magasabb.(Bár vesekőképződés szempontjából itt is érdekes az ideális összetétel. Későbbiekben írok erről is a csontritkulás kapcsán) Várandósan, gyerekek esetében érdemes a fluoridtartalmára is odafigyelni a fogazat fejlődése szempontjából. 1,1-1,3 mg/l körül ideális, emellett feleslegessé válik egyéb fluoridpótlás. (a fogmosás nem)

Persze megszoktuk, hogy az ételek természetes ízét elnyomták, és sózás nélkül eleinte minden étel íztelennek tűnik. Fokozatosan azonban “hozzá lehet szokni az ételek valódi ízéhez”. Az anyatej nem sós, 6 hónapos kor után sem sózzuk – nagyon helyesen – a bébiételeket. Aztán jobb esetben csak egy éves kor után megismerkednek a felnőtt ételekkel. És rájönnek “milyen finom”  a felnőttek étele. Bizony hamar kialakul a függőség, mert a só, – mint ízfokozó – egyfajta sóvárgást vált ki az agyból. Újra és újra fokozott ízélményre vágyik. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal a bevitt étel mennyisége is nő, szépen alattomosan testsúlynövekedéshez vezetve. A túl sós étel – ízfokozóként hatva – becsapja az agy fiziológiás ” jólakottság központját”, és nem képes időben gátat szabni a fokozott kalóriabevitelnek. Sokan elfelejtkeznek egyéb ionokról, melyek segítenek szabályozni a szervezet ionháztatását. Míg a lakosság jelentős nátrium többlettel él, káliumionban jóval kevesebbet visz be a szükségesnél. A kálium a nyers zöldségekben, gyümölcsökben található nagy mennyiségben, főzés során azonban jelentős mennyisége távozik ebből az értékes ionból.

Nyilván nem lehet étrendünk teljesen kiűzni a konyhasót, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb, legkönnyebben elérhető ízesítő és tartósítószer. Ásványvizeink, ételeink ízélményét fokozza. Ha nem is egyik napról a másikra, de fokozatosan, kis odafigyeléssel csökkenthető sóbevitelünk. Elképzelhető, hogy egy-két év múlva sósnak érezzük a nagyi mindig imádott, és mindig ugyanolyan főztjét, vagy magyarázkodhatunk a pincérnek az étteremben miért nem lett üres a tányérunk. Számomra a gyorséttermek kínálata már most ehetetlenül sós. Remélem a fiaimnak is az lesz.(foly.köv)

Pozitív gondolkodás (II)

Betiltanám a televízióban a híradókat. Egész évben, de különösen nyáron a politikai uborkaszezonban. Nap, mint nap első négy-öt hír gyilkosság, baleset, merénylet, rablás vagy ezek bírósági tárgyalása. (Ha ez sem tölti ki esetleg a műsoridőt, akkor néhány műhiba-ügyet mindig be lehet dobni.) Gyurta Dani világbajnoki címe miért utolsó a hírek sorában a sokadik gyilkossági sztori után, azt sosem fogom megérteni. Aztán következik a jó kis bulvárműsor a szilikon-modellekkel, irigyelt celebekkel, valósághősökkel. Ha pedig aznap nem ért minket baleset, és  nem raboltak ki, nem csapott belénk a villám, akkor ismerjük meg végre, mi manapság a színvonal, kik lesznek gyermekeink példaképei. Aztán jön a nyolcadik valóság-show, vagy a hetedik tehetség-kutató. Közben ismét híradó, ahol gyorsan öt percben megint felsorolják az aznapra szánt agresszióadagot, mielőtt végre párnánkra hajtjuk fejünket. A végén már azt sem hisszük el, hogy történnek jó dolgok is a nagyvilágban, hogy érdemes még gyermeket vállalni, hogy létezik bizalom és jószándék, hogy találunk még értékeket, hogy a sikeres élet záloga nem a drága nyaralás és a hibátlan külső.

Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)

Eleinte annyira leköti a kisdedet maga a toronyépítés, a járástanulás élménye, hogy ráeszmél: kitartással előbb-utóbb úgyis sikerülni fog. Megtapasztalja, hogy ne adja fel az első néhány kudarc után, és ne kezdjen csalódottságában valami könnyebb cél után nézni. Ezt azonban nem fogja megtanulni, ha a szüleit csak a siker érdekli, ha csak a végeredményért dicsérik meg, magáért az erőfeszítésért soha. Ebben a helyzetben is, mint annyi mindenben az önbizalom számít. Meg kell tanulnia, hogy a valódi sikerek sorozatos és gyakran ügyetlen kísérletekkel kezdődnek, ha a kisded valóban elhinné, hogy képtelen rá, sosem tanulna meg járni. Ezekből az erőfeszítésekből a gyermek nemcsak a kitartás fontosságát tanulja meg, hanem azt is, hogy bízzék saját  képességeiben és abban, hogy ezekkel biztosan sikert arat. A felnőttek világa miért csak a gyors, instant, látványos eredményeket értékeli? Miért vált annyira fontossá a külvilág véleménye és értékítélete? (folyt.köv.)

 

Bárányhimlő – oltani vagy nem oltani?

Fiam már középsős lesz, de sem a korábbi, sem a mostani óvodában nem lett bárányhimlős, pedig még a rendelőmbe is rendszeresen bejárt. Tekintve, hogy az őszi-téli időszakban viszont jellemző a bárányhimlős esetek halmozódása, és ráadásul a kistesót is októberre várjuk, a védőoltás beadása mellett döntöttem. Emlékszem lassan 32 éve ( hú, de régen volt) a húgom is késő ősszel érkezett, én épp beteg voltam, ezért nem engedtek be a kórházba látogatóba sem, kint kellett rostokolnom egyedül a Trabantban. Emlékszem sötét volt, és bámultam a teliholdat. A szüleim aztán otthon sem engedtek az  újszülött húgom közelébe, kiküldtek a szobámból, ahol a jó melegben mindketten az új – eddigi nyugodt egyke életemet teljesen felborító – jövevény fürdetésénél szorgoskodtak. Én a konyhában a piros-fehér kockás asztalterítő rojtjait fonogattam. Nem hiszem persze, hogy ez befolyásolta volna testvéri viszonyunkat, az azonban bizonyos, hogy ilyen emlékeim maradtak az első közös napokról.

A primer (elsődleges) betegség az első hólyagok és a  láz megjelenése előtt már 24-48 órával fertőző, meglehetősen intenzív vírusszaporodásnak köszönhetően, ugyanis ilyenkor a légutak nyálkahártyájában szaporodik a vírus, így akár a gyermek játékaival is átvihető, úgy is ha a beteg gyermekkel személyes kontaktus nem is történt. A bárányhimlő többségében egészséges egyéneknél nem jár súlyos tünetekkel, bár találkoztam olyan fiatal felnőttel, akit a magas láz és lassan múló erős viszketés nagyon megviselt. A szövődmények legtöbbje a bőrön át, a hólyagokon keresztül bejutó gennykeltőktől származik, a felülfertőződés azonban megfelelő kézmosással, hűvösebb vízzel való zuhanyozással megelőzhető. (azért szoktam kissé hűvösebb vizet, és fürdés helyett inkább zuhanyozást javasolni, hogy megakadályozzuk  a bőr kiszáradását, ami a viszketést tovább fokozhatja) A viszketés miatt mindig kérnek a szülők rázókeverékeket, pedig a hólyagokra kenve elősegítik a baktériumok megtelepedését, nehezítik a bőr és a hólyagalap tisztán tartását. Szerencsére, ha sikeresen megelőzzük a felülfertőződést, a hólyagok minden kezelés nélkül hegmentesen gyógyulnak, az arcon sem marad nyoma, bár valóban iszonyú ilyesztő tud lenni. Különösen ekcéma, veleszületett bőrbetegség esetén merülhetnek fel problémák. (Nincs értelme erőltetni a szobafogságot sem, ha a bárányhimlős gyermek közérzete jó, nem lázas, csak fogékony személyek közé, gyermekközösségbe közé nem szabad vinni.) A fertőzés azonban különösen újszülötteknél, illetve legyengült immunrendszer, koraszülöttség, súlyos szívbetegség esetén jelentős komplikációkkal is járhat. Előfordulhat ilyen esetekben neurológiai szövődmény, mely általában spontán gyógyuló kisagyi gyulladás. Súlyos immunhiányos állapotban lehetnek vesét vagy ízületet megtámadó szövődmények is.

Tény, hogy hiába estünk át a betegségen, ugyanaz a vírus  évtizedek múltán övsömör (herpes zooster) formájában is aktivizálódhat – különösen idősekben és súlyos immungyengeség esetén. Ilyenkor egy-egy idegköteg lefutási területén, mindig féloldalon, akár arcon, háton vagy mellkason jelenhetnek meg a jellegzetes hólyagok. Ezekben az esetekben heves, szinte csillapíthatatlan fájdalom jelentkezik – akár szívinfarktust vagy veseköves rohamot utánozva – jóval a hólyagok megjelenése előtt, megnehezítve ezzel a diagnózis felállítását. Ilyenkor azonban sokkal kevésbé fertőző, hiszen nem a nyálkahártyákban szaporodik a vírus, hanem az ideggyökök mentén terjed, ezért csak akkor okozhat megbetegedést – még védtelen személyben is -, ha a frissen megjelent hólyag tartalmával közvetlenül érintkezik a fogékony személy, akkor is csak rövid ideig marad fertőzőképes a hólyagbennék. Az övsömörös bőrterület kezelése hasonló az elsődleges fertőzés esetén leírtakkal, tekintve a nagy fájdalomra rutinszerűen szoktunk antivirális kezelést kezdeni, de tapasztalatok alapján nem igazán rövidíti le sem a fájdalmas időszak hosszát, sem a hólyagok gyógyulását. Ennek oka főleg az, hogy a lappangási idő miatt nem tudjuk elég korán elkezdeni a kezelést, még lehetőleg a vírus szaporodásának korai szakaszában. Furcsán néznének ránk, ha mellkasi fájdalom esetén, vagy veseköves görcsöt utánzó heves fájdalomra vírusellenes szert rendelnénk, mielőtt potenciálisan életveszélyes kórképeket kizárnánk. Tehát a hólyagok megjelenése teszi egyértelművé a kórképet, ilyenkor többnyire szegény nagyszülőktől hosszú hetekre el szokták tiltani az unokákat teljesen feleslegesen. ( 10 hetes terhes voltam idősebb fiammal, és bőrgyógyászat gyakorlaton kértem a professzor asszonyt, hogy tekintettel állapotomra, ne nekem kelljen övsömörben szenvedő betegeket vizsgálni. Kikerekedett a szeme, és alaposan leszúrt, hogy beszáradt pörkkel érkező zoosteres beteget fertőzőnek gondolok.)

Bárányhimlő ellen 9 hónapos kortól olthatók a gyerekek, infektológusok a 1,5-2 éves kort tartják optimálisnak. Szükség van – az új ajánlások alapján is – emlékeztető oltásra minimum 6 hét különbséggel. Tény, hogy így sem jelent az oltás 100%-os védelmet, de amint láttuk a természetes fertőzés sem mindig. A immunrendszer memóriájának érdekessége, hogy azoknál, akik gyakran találkoznak kis dózisokban a vírussal, fertőzött egyéneken keresztül (óvónők, gyermekgondozók, gyerekorvosok) nem alakul ki övsömör, ugyanis emlékeztető oltásként hat a vírussal való ismételt találkozás. Ezért egészséges nagyszülők számára – akik már ugyan nem fogékonyak a bárányhimlőre, de gyengült az immunmemóriájuk miatt övsömörre igen – kifejezetten előnyös lehet a bárányhimlős unoka felügyelete. Tény, hogy megfelelően oltott személy sem védett 100%-ban, de súlyos, kórházi kezelést igénylő szövődményeket nem tapasztaltak esetükben.

Szuperanya (III) – női szerepek

Kultúránk lekicsinyli és jelentéktelennek tekinti a valójában kulcsfontosságú szülői munkát. Az emberek ezt egyszerű női feladatnak titulálják, amelyhez semmilyen különleges készségre nincs szükség. Nem csoda, hogy sok anya alig várja, hogy elszabadulhasson otthonról oda, ahol az “igazi történés ” zajlik. Ha a közfelfogás hirtelen változna, ha a gyermeknevelést naponta új kihívásokkal teli, értékes munkának látná mindenki, talán nem érezné sok anya, hogy bezárták évekre, és nem végez igazi “munkát”. De van-e annál izgalmasabb, mint figyelni egy gyermek intelligenciájának kibontakozását, örülni annak, amikor sikeresen túljut egy-egy újabb fejlődési lépcsőn? Létezik-e annál nagyobb kihívás és felelősség, mint érzelmeit megfelelően kezelni tudó, önálló személyiségek felnevelése?

Mitől fáradsz el, amikor egész nap a gyermekeddel játszottál? (mellesleg magától elkészült az ebéd, kimosódtak, kiteregetődtek ruhák stb.) Mert, ha jól szeretnéd csinálni, akkor kemény munka, mert amit a gyerek a játék során megtanul, később az életben is azokat a szabályokat követi majd. A játéka során ismerjük meg igazán gyerekeinket, türelmesen figyelni kell játékát, hagyni kell szabadon kiválasztani nem csak a játékeszközt, de a módot is, ahogy azzal játszani szeretne. Néha nagyon nehéz megállni, hogy ne  mutassuk meg – mi okos felnőttek-, hogyan is kell az adott játékkal játszani, még ebben is rákényszerítve akaratunkat. Ha egy ponton elakad, mi türelmetlenül megcsináljuk helyette, megfosztva őt az egyedül elvégzett feladat sikerélményétől. Gyakran frusztrált a gyerek, ha nem sikerül, amit szeretne, nekünk viszont türelmünk nincs kivárni a gyermek próbálkozásait, inkább “nagylelkűen” segítünk helyette. Ezzel megtanítjuk neki, hogyan adja fel később is próbálkozásait, és várja majd el, hogy szülei oldják meg helyette feladatait. Montessori szerint már három éves korra kiírtjuk gyermekeinkből a tanulás iránti vágyat, és új dolgok megismerése iránti lelkesedést. Az iskolát is unalmasnak és érdektelennek fogják tartani. A kisgyermeket döntően érzelmei vezérlik, nekünk felnőtteknek kell(ene) megtanítani, megfelelő módon kezelni ezeket.

Egy kissé ugyan hosszúra nyúlt – egyébként jó hangulatú – kirándulás után már otthon kezdődött a maratoni sírás. Látszólag minden különösebb ok nélkül. Sem én, sem a férjem nem értette miért toporzékol, és követeli, hogy felvegyem, bár tudta, hogy állapotom miatt egyre nehezebb 18 kg-ját emelgetni. Kérdeztük mi a baj, de csak sírt. Leülünk, ölembe veszem, de egyre hangosabban zokog. Hosszú percek teltek el, egyre hangosabban vergődik, fejét vállamba fúrta, orra folyik. A mindig türelmes férjem rászól, ami csak újabb olaj a tűzre. Érzem, hogy pulzusom egyre szaporább, és egyre feszültebb vagyok. Kérem, hogy hagyja abba, vagy mondja meg végre mi a baj. Tovább vergődik, és szól, hogy nem kap levegőt, fáj a torka. Felajánlottam egy korty vizet. Ekkor már a férjemet is nyugtatni kellett volna. Értetlenségünk és tehetetlenségünk tett bennünket egyre feszültebbé. Felugrottam a kanapéról. Fiam ekkor könnyei között kétségbesetten nyújtja utánam kezét, és fuldokolva-hüppögve mondja, hogy abba akarja hagyni, de nem tudja.”Nem tudom abbahagyni” – szinte bocsánatkérően nézett rám. Nagyon megsajnáltam szegényt, és szégyeltem magam. Hozzám bújt, majd hosszú percek után egyszer csak abbamaradt a sírás, és éreztem ahogy végre teljesen ellazul.  Majd felállt, ivott egy kortyot, és mintha mi sem történt volna legózni ment. Egy T-Rex-et alkotott, este pedig pillantok alatt elaludt. Utólag persze könnyű látni, mi lett volna helyes. A türelem nagy erény – lenne. 

Napi szinten borzasztóan nehéz megfelelően kezelni a sírásokat, amit könnyebb egyszerű hisztinek titulálni, és szülői szigorral elfojtani, vagy magára hagyni a gyereket, azaz megfosztani őt magunktól, aki a valódi vigaszt jelentené számunkra. Sokkal egyszerűbb megoldásokkal élünk, pedig végig kellene gondolni a sírás okát, mert lehet, hogy csak a felgyülemlett feszültségtől szeretne csemeténk így megszabadulni. Sírást követően ugyanis jelentősen csökkent kortizol hormonszint, mely stresszhelyzetben termelődik nagy mennyiségben. Nekünk is tiltották az érzelmek kimutatását? Miért válunk ilyenkor pillantok alatt dühössé, ingerültté? Talán saját szüleink is így reagáltak? Vesszük-e a fáradtságot, és merünk-e szembenézni saját gyerekkorunkkal? Mert akármennyire is tagadjuk, a gyereknevelés során újraéljük gyerekkorunkban átélt jó vagy rossz élményeket, hűségesen lemásoljuk a szülői példát. Képesek vagyunk ezeken felülemelkedni? Nagyon sokat tanulhatunk magunkról gyereknevelés során. Önismereti tréning az együtt töltött minden egyes nap. Vigasztaló azonban az a tudat, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk, mert a gyerek megbocsát nekünk. Nagylelkűségből is leckét vehetünk tőlük.

 

A kötelező védőoltások

Népszerű, időről időre visszatérő, örökzöld téma a gyermeket nevelők körében. Újra és újra felbukkanak olyan szülők, aki a kötelező védőoltásokat sem adatják be gyermeküknek. Egy reggeli beszélgetős műsorban szólaltattak meg egy – saját bevallása szerint eddig Németországban dolgozó – orvost, aki nem is immunológus, de még csak nem is gyermekgyógyász. Szerinte egyik védőoltás sem véd a fertőző betegségek ellen. Hogy ezt az állítását mire alapozza, kin végzett kísérletet és milyeneket, az nem derült ki. Orvosként hiteltelenség és felelőtlenség ilyen kijelentéseket tenni.

Gyakorlatilag a kötelező vakcinációknak köszönhetően nem fordulnak elő ezek a betegségek. Én gyakorlatilag nem láttam torokgyíkot (diphteria), de nálam jóval idősebbek sem. Egyetemi tankönyvekben láttunk csak. Soha nem hallottam szamárköhögést (pertussis), idős, sokat látott kollégák azt mondták, sosem felejteném el, ha egyszer hallanám. Nincs himlő, és járványos gyermekbénulás(poliomyelitis). Mi alapján állítják egyesek, hogy egyik védőoltás sem véd? Ezekkel az oltóanyagokkal kapcsolatban sok évtizedes tapasztalatok vannak. Ha valaki olvasta a Kincskereső kisködmönt, annak lehet fogalma, mi kínnal járna egy torokgyík. Ki teszi ki ma szándékosan ennek a gyermekét? Ha valaki nézett Afrikában készült dokumetumfilmeket, hatalmas számban halnak meg kínok között csecsemők merevgörcsben (tetanusz). Persze a tényektől függetlenül záporoznak a kifogások. Ha nincs járvány, miért van szükség még mindig oltásra? Ma már vannak korszerű antibiotikumok, és diagnosztikai módszerek. Ma már mások a higiénés körülmények.stb.

Azért kell fenntartani a kötelező védőoltási rendszert, mert sajnos a globalizációnak köszönhetően előfordulnak szórványos behurcolt esetek, olyan területekről, ahol nincs védőoltási rendszer, vagy nem olyan szigorúak a beadás szabályai. A szomszédos Romániából érkezőknek nagyon gyakran hiányos az átoltottsága, és követhetetlen az oltási  dokumentációjuk – ha van egyáltalán olyan. Az indokolatlanul használt antibiotikumokkal egyre nagyobb probléma, hogy rezisztenssé válnak ellenük a baktériumok. Még nagyobb probléma, hogy mivel ezek a betegségek extrém ritkán fordulnak elő, nem ezekre  a kórképekre gondolunk első körben, illetve előbb  számtalan sokkal gyakoribb kórkép lehetőségét kell kizárnunk, értékes időt veszítve a célzott kezelés megkezdéséig. Vírusok ellen nincs megfelelő hatékonyságú gyógyszer. Az mumpsz-kanyaró-rózsahimlő oltás (parotitis epidemica-morbilli-rubeola) egyetlen lehetőség a vírusos fertőző betegségek ellen. Higiéne ide vagy oda, gyermekünket nem tarthatjuk üvegbúra alatt. Ezek a kórokozó ugyanolyan virulensek, mint 100 éve, és oltás nélkül a mi gyermekeink sem lennénk ellenállóbbak, mint annak idején Móra Ferencék. Még egy fontos dolog. A fent említett betegségeket kiváltó kórokozók évtizedek óta változatlanok, és könnyen tipizálhatók, alfajaik érdemben nem különböznek egymástól, szemben például az influenza-vírusokkal, melyek 2 évente kisebb mértékben, 10 évente szinte teljesen átalakulnak.

Eddig nincs egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a kötelező oltások ártalmasak lennének. Csak tények vannak, hogy míg 150 éve egy falu gyerekeinek akár fele meghalt ezekben a betegségekben, ma már igen ritkán fordulnak elő. A járványos gyerekbénulás túlélői is egyre kevesebben vannak, csak ők emlékeztetnek a szörnyű betegségre. Az is tény, hogy védőoltások nem tökéletesen imitálnak egy valódi fertőzést, ezért immunrendszerünknek  emlékeztető oltásokra van szükség. 100%-os védettséget az adhatna, ha a valódi kórokozóval találkoznánk, és túl is élnénk ezt a találkozást. Nekünk lenne esélyünk, ha időben születne diagnózis, és teljesen egészségesen érne bennünket. De mennyi esélye lenne egy oltatlan csecsemőnek?