Gondolatok a nagyszülők szerepéről

június 17th, 2011 Posted by Család 1 comment

 

A papa szemefénye

A nagyszülők szerepe a XXI. századra alaposan megváltozott. A gyermeket nevelő családok többsége hamar szembesül a ténnyel. A idő múlásával az újdonsült nagyszülők feleslegesnek érzik magukat, és próbálnak fontosak maradni, versengve unokáik szeretetéért. Elfogadáson kívül nem igen tehetünk mást.

A szüleim elve a következő: “A nagyszülő dolga az, hogy elkényeztesse az unokát.” Az, hogy saját gyermekének ezzel mennyi bosszúságot okoz, az egy cseppet sem érdekli őket. Minden tiszteletem ellenére, önzőségnek érzem részükről. Nem mondom, hogy bennem nincs egy szemernyi irigység se, de én legalább elismerem. Az asztalnál nekünk anno egyenes háttal kellett megennünk mindent, amit a tányérra szedtek, válogatás kizárt, édesség csak vasárnap ebéd után. Az unokának ágyba viszik a reggelit, többféle fogást kínálva, és még 10 órakor is pizsamában játszó gyerek után futkosva könyörögnek a szájába  néhány falatot. Mert az én  4 évesem nem ér rá enni. Agyrém. Édesség bármely napszakban, fogmosás nem szükséges. Amikor megkérdezem miért nem kap almát, cseresznyét, a válasz: a cukrozott barackbefőttet kért ebéd helyett is. Aha. Nem hülye a gyerek. Hiába minden észérv, vita. Szerintem szándékosan bosszantsanak. Amikor hazatér a klán egyetlen trónörököse megpróbálja ezt az ISO 2011 irányítási rendszert otthon is kiépíteni. Mert a papa megengedte. És ki megint a rossz?

Régen a többgenerációs családokban a nagyszülők neveltek, tanítottak és alakították ki a legifjabbak értékrendjét, szemléletét. És büntettek is. Mi még történeteket hallgattunk a kukoricán térdepelésről, pincébe zárásról, és a nadrágszíjról. És az idősebbek iránti tiszteletről. Nem vagyok benne biztos, hogy a mai kor gyermekét a nagyszülők sokáig képesek lesznek játékokkal lekenyerezni, és pár év múlva szót érteni vele. Nyilván más a viszony, egy ritkán látott nagyszülővel, és más, ha nagyira bármikor számítani lehet, ha gyermekfelügyeletre van szükség. Úgy érzem, szüleink és közöttünk sokkal nagyobb a generációs különbség (szakadék), mint  szüleink és nagyszüleink között volt. Sok hasonlóságot látok abban, ahogy minket neveltek az 1980-as években, és ahogy  ők nevelődtek az 1960-as években. Persze a szocializmus durván beleszólt a családok életébe is. Mindent a politikai rendszernek rendeltek alá, és a családoknak is a szocializmus kiszolgálóit kellett felnevelniük.  A gyereket tilos volt túlszeretni, mert akkor “elkényeztetődik”, és a családban mindvégig alsóbb szinten helyezkedett el, mindenben messzemenőkig a szülők akaratának alárendelve. Önálló véleményalkotás, döntési szabadság hiányában kreatív személyiség, kellő magabiztosság sem alakulhatott ki. A szüleink is rendszer áldozatai voltak, nem is történhetett ez másként. A rendszerváltás után a mi generációnk viszont hirtelen szembesült azzal az óriási űrrel és kisebbségérzéssel, amit örökségül kapott.

A mai 30-asok többsége még csak nagyot álmodni sem mer. Hiteles szülői minta hiányában párkapcsolataikban is keresi a helyét, és bármennyire is ambivalens a viszony, a többség képtelen leszakadni a szüleiről. Ezzel az örökséggel nekünk magunknak kell megküzdenünk, hogy gyermekeink már ne örököljék szorongásainkat, komplexusainkat. Előre tekintve, kikúrálva gyermekkori sérelmeinket, meg kell bocsátani magunknak is szüleink önkéntelenül elkövetett hibáiért.

 

Tags: , , , , ,

One comment

Patch szerint:

Informtaion is power and now I’m a !@#$ing dictator.

Leave a Reply