Dr. Molnár Helga

Hát, igen. Nyaraltunk 4 napot. Engem kifárasztott a pihenés egy ötévessel és egy félévessel, de megérte. A két gyerek életkora miatt külön logisztikát igényelt, ha nem is tökéletesen, de megoldottam. Az időjárás is csak a mi kedvünkben akart járni. (Az igazsághoz tartozik, hogy munka miatt foglaltuk le a szállást már jóval korábban, ugyanis egy megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos kiállítás lett volna, de ez több ok miatt meghiúsult.) Ezért lett Budapest az úticél. Én irtózom a fővárostól, de szállásunk a Normafánál volt, így a Budai-hegyek erdeiben kirándulhattunk, kerékpározhattunk,”terep-babakocsizhattunk”. A szálló körül gyönyörű kert, reggeliző terasszal. A szállásadók jó érzékkel egy 50 cm-es műanyag gyermekmendencét is elhelyeztek a vastag homokkal borított igazi fajátszótér mellé. Így Budapesten is voltunk, meg nem is. A “hegyi” levegőn még jobban aludtak a gyerekek is. Vagy csak jól elfáradtak?

A reggeli mindenkinek nagy élmény volt. Nekem maga a reggeli ténye is az volt, mert nem nekem kellett terítenem, hanem magától ott termett a sok finomság. A férjemnek a bundáskenyér, amit én egészen egyszerűen nem vagyok hajlandó sütni, mert egészségtelen ételnek tartom. Fiamnak az italautomata, melyből sajnos kóla(!) is folyt, és a cukros barack kompót, hiszen ezek sem kerülnek az asztalunkra. A kicsi pedig annak örült, hogy nem vegzáltam a szilárd kajával, amit még most sem hajlandó lenyelni – lassan hét hónaposan.

 Marcell nehezen emésztette meg, hogy egy szintén 5 éves svéd ikerpárral nem tudott kommunikálni.(Mi azért megértettünk néhány szót. Először reménykedtünk hátha norvégok, de sajnos számunkra főként csak a nyelv dallama hasonlított a norvégra.) Megdöbbent 5 évesünk azon is, hogy mennyit viháncolnak és milyen harsányak a 70 év feletti német nyugdíjasok. Számára a dédimama-korúak csendesek és bottal járnak. Meglepődött azon is, hogy nem minden néger kisgyerek sovány és árva. Tanulságosak azok a sztereotípiák, amelyek mentén az óvodások gondolkodnak. A hozzájuk eljutó információk feldolgozása és rendszerbe illesztése kellő tapasztalat hiányában egészen eltérő lehet – a mi nézőpontunkhoz képest. Gondolkodásuk egyszerű klisék mentén zajlik, számukra ez éppen elég ahhoz, hogy saját világukban jól eligazodjanak. 

És mégis nagyon okosakat tudnak kérdezni! Kérdései gyakran meghaladják természettudományos ismereteimet. A Tropicáriumban a körpanorámás akvárium előtt megkérdezte, hogy a sok színpompás kishal között hidegvérrel úszkáló 180 kg-os cápák, hogyhogy nem eszik meg őket.  Én a “fölnőttes és agyonkomplikált ” észjárásommal jól kigondoltam a választ. Valószínűleg valami számukra sokkal vonzóbb táplálékot kapnak, és ezért nem foglalkoznak a szálkásabb falatokkal. Ekkor egy gondozó meghallotta bugyuta válaszomat, elnézően mosolyogva elmagyarázta (nekem (!) és nem a gyereknek), hogy igenis megeszik a kisebbeket, ezért azokat folyamatosan pótolniuk kell. Előbb a cápák asztalára kerülnek, minthogy felnőnének. És a cápák közel sem olyan falánkok, mint mi azt gondoljuk. Szóval mi együtt és egymástól tanulunk.

A tervezett programokat a negyedére redukáltuk. A kicsi alig létező napirendjéhez próbáltunk igazodni. Meglepődtem, hogy már egyre több helyen gondolnak a csecsemőkkel közlekedőkre is. Talán kezdenek ledőlni a hagyományos tabuk, miszerint egy anyának kisbabával a négyfal közt a helye. Találkoztunk csecsemőkkel a Csodák palotájában is, játszósarok is volt a kisebbeknek. Babakocsival is bejutottunk mindenhova, a legszigorúbb beléptetőrendszereken át is. A pelenkázó helységekbe gyakran még széket is tettek, hogy szoptatni is lehessen. Sőt. Találtunk olyan helyet, ahol még popsitörlő-bekészítés is volt. A biztonság kedvéért azért ezeket a helyeket zárva azért tartják.

A Planetáriumban megállt egy kicsit az idő. ( igaz a jegyárak is) Halász Judit hangján szól a napocska, a képi anyag és a Hold-expedíció  is meglehetősen korhű volt – hangilag és képileg egyaránt. A NatGeo felvételei után kissé aggódtam, hogy teljes érdektelenségbe fullad. Ettől függetlenül az ovis végigülte az 50 percet, mellettünk egy unokáit kísérő nagypapa bizony már a 10.percnél horkolt. A élete párja hiába ígért hideg sört neki a műsor elején. A LEGO-ból épült űrhajós, és Mars-expedíciós kiállítás sok mindent kárpótolt.

A Gyermekvasút is megőrizte egykori báját, gyönyörű tájon halad keresztül. (Csillebérc sokat változott, full-modern kalandpályává alakult.) És a mozdony sípol, ahogy kell, szunnyadó csecsemővel utazók általános megelégedettségére. Én persze hoztam a formám-szokás szerint, mely a sok alvásnak hála csak javult. Miközben lelkesen gesztikulálva meséltem fiamnak, hogyan kanyarodik a vonat, a vaníliás jégkrémem kevéske csokimázával szépen sikerült összekennem magam, majd ezen felbuzdulvaa táskánkat a pótolhatatlan életmentő-felszereléssel (nyugtatócumi, alvótárs és hideg sör)  sikeresen a vonaton felejtettem. Ezért a gyerekekért a férjem a felelős, rám csak a táskát bízták. Fejvesztés terhe mellett rohantam vissza, szerencsére jó magyar vasúthoz méltóan késett.

Szóval megoldottam azért mindent. Az Fővárosi Állatkert ugyan kimaradt (vasárnapra elromlott az idő), de ahhoz a Városligetbe helyett a Kossuth téret kellett volna célba venni. Ja. És eszünkbe sem jutott híreket olvasni….

Az állandó fejtörés. Mit főzek?Legyen gyors, de ne mirelit. Ne túl drága, de finom. Egészséges, de lehetőleg a gyerek is megegye. Aztán megnézem mi van itthon. Ez utóbbi tény, első körben kissé behatárol, de gyakran ez hozza elő a gondosan elnyomott kreatív énemet. Lisztből használok fehéret, barnát is. A fehér persze előbb elfogy, mert az ovis azt szereti. A teljes kiőrlésük liszttel készült ételeket meg kell kissé tuningolni, a hagyományos receptekkel általában nem működnek. Ezt az alábbit egészségtudatosan élő húgomnak ajánlom. Nálunk az egész család szereti. Pizza, de kicsit másként.

A tészta a világon a legegyszerűbb. Egy adaghoz: 25 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúzaliszt, 1 cs szárított élesztő, 1 kk só (a gyerek kedvéért), 1 dl lagyos víz, 1 ek olívaolaj, mert ez meditterrán pizza lesz . Összegyúrom, hogy közepesen kemény legyen, 30 perc pihenés. Kinyújtom, kerek formára (a pizza az mindig kerek, a gyerek számára biztosan), de kb 2 cm-vel nagyobbra, mint a sütűforma. Majd a szélét hasábra vágott sajttal rakom ki, és a széli részbe csavarom. Így a gyerek a pizza “héját” is megeszi.

A töltelékhez 2 jó nagy fej vöröshagymát, 2 gerezd zúzott fokhagymát, bazsalikommal olívaolajon fedő alatt megpárolom. Rákenem a tésztára, felszelelt friss paradicsommal kirakom, dobok rá olívabogyót is, ha van otthon. Sütő 165 fok, 20 perc. Jobb cserépedénybn sütni, vagy fémformában sütve, azonnal 10 percre lefedni, letakarni. Így nem lesz kemény, és nem morzsálódik. 2 percre a reszelt sajttal még visszateszem. Mi szeretjük.

Apa kissé elfáradt miután összerakta a teljes Lego-Atlantis sorozatot, mely nem volt kis teljesítményi a ládányi elem közül. Aztán édesen elaludt a játszószőnyegen. (Fiaim bezzeg nem fáradtak el. )

Pedig a java még hátra van. Könnyelműen megígérte ugyanis a nagynak, hogy animációs Lego-filmet forgatnak majd. Pedig, amit  megígért azt tartania kell…. Apa szava szent. Egyenlőre fiam a forgatókönyvet “írja”, mely percenként módosul. Az operatőr pedig a megfelelő fényviszonyokra vár. Én a hátteret tervezem. Felteszem a filmet a You Tube-ra, ha elkészül, az tuti. Lehet, hogy addigra már az ovis is borotválkozni fog?

Nem vicc. Ez kenyér. És nem a hipermarketben vett helyben sütött fajta, hanem a korábban általam favorizált pékség által előállított sütőipari “csodára”, egy barátságos kisüzletben bukkantam. Amióta B.Jani újabban üzletláncokban is forgalmaz, gondolom  mennyiséggel négyzetesen arányosan romlott kenyerének minősége is. Valószínűleg a fenti kenyérként árusított pékipari “műremek”egy újabb termékvonal egyik nagyreményű tagja. Rendkívül sokoldalúan illeszthető mai társadalmunk étrendjébe, ezért valószínűleg különböző vásárlói célcsoportot is el kíván érni. Nos, nézzük orvosi szempontok alapján:

Kifejezetten ajánlott fogyókúrázóknak, mert nem tartalmaz lisztet, csak nyomokban, de kiegészíthető magas víztartalmú, húscsökkentett felvágottal, vagy csökkentett zsírtartalmú light-margarinnal. Ajánlott magasvérnyomás betegségben szenvedőknek, mert egy szelet jóval kevesebb konyhasót tartalmaz, mint néhány évvel korábbi ehhez hasonló termék. Cukorbetegek figyelmébe is e “kenyeret” ajánlom, alacsony glikaemiás indexe miatt, hiszen a rákent lekvár vagy méz garantáltan a tenyerükbe jut a gyomruk helyett, így sokkal kisebb mértékben a emeli a vércukrot, mint jó minőségű, igényes beltartalmú társai. Egészségtudatos fogyasztók is kedvelhetik, hiszen arányosan kevesebb adalékanyagot rejt magában, egységnyi szeletre vonatkoztatva, tisztességesebb társainál. Fitness-hívők szintén fogyaszthatják csökkentett szénhidrát tartalma miatt bármikor, ezért az “update-menübe” is könnyen beilleszhető.

Nem ajánlott viszont azoknak, akik a “levegőtől is híznak”, mert azt viszont nagy mennyiségben tartalmaz. Valamint ne fogyasszák azok, akik csak egyszerűen szeretnének egy jó nagyot harapni egy házikolbásszal, hagymával, tojással, kecskesajttal megrakott vajas kenyérbe.

Reggel a nagyobb “szórakoztatja” a hálózsákos öccsét, míg én elkészítem a reggeli “kávéját”, mert anélkül nem indulhat el a napja…

-Anya, anya, gyere gyorsan! Mikes mindjárt kibújik a zacskójából!

-??

-Nézd, már kinnt is a lába!!!- magyarázza izgatottan.

“Sziasztok! Eddig nem volt időm leülni a gép elé. De most végre itt vagyok. Képzeljétek, alig lettem 6 hónapos, a társadalom már újabb követelmények elé állít. A súlyom növekedésével a mozgásfejlődésem megtorpant – a nagykönyv szerint persze – valójában a mozgásom is fejlődik, csak a gyengébb idegzetűek nem veszik észre. Az első önálló hasra fordulásom természetesen az éjszaka közepén következett be, melyet szüleimnek éktelen üvöltéssel hoztam tudtára, nehogy véletlenül lemaradjanak e jeles eseményről. (Ennek örömére persze anya megszoptatott, én meg ettem, ha már egyszer megterített.) Jelenleg is inkább cipeltetem magam, mert így nem fáradok el annyira, mintha 8 kg-os popsimat kellene felemelnem. Megnézném, más 15%-os túlsúllyal, hány fekvőtámaszt nyom ki. Ja, és egyébként is ölben sokkal többet látok. A fölnőttek, hogyhogy nem értik ezt? Általában nagyon jól elszórakoztatom a szüleimet, ha Apa azt mondja valami fura nyelven ” å danse”, akkor én mind a négy végtagommal elkezdek táncolni,  ők meg lelkesen nevetnek. Én meg persze rajtuk. Elég viccesek.

Vannak persze dolgaik, amikkel kicsit kiakasztanak. Például az a fura nyeles műanyag, amivel valami pépet akarnak a számba tuszakolni. Hozzátáplálás vagy, mi. Persze nem hagyom ám magamat. Anyával könnyebb dolgom van. Ő nagy igyekezettel kínálgat, ha valamit mégis sikerül bevarázsolni a számba, én nyálammal háromszorosára hígítva legkésőbb 20 másodperc múlva kicsorgatom. És ezt ismételgetjük, amíg ő meg nem unja. Le nem nyelek persze semmit, az tuti. Aztán jön Apa, ő sokkal szigorúbb, fél olyan izével a számba rakott, és egy teljes percig azt hitte sikerült,  diadalmasan nézett Anyára. Na ekkor jöttem én! Anya szerencsére hamar észrevette, hogy vörösödik a fejem, én meg elkezdtem fuldokolni, amíg ki nem köptem az utolsó molekuláig. Ekkor Anya kijelentette, én még éretlen vagyok rá. (Na, végre felfogta. Nem is olyan buta Ő, elvégre az én anyukám, csak túl sok szakirodalmat kellett olvasnia szegénynek az egyetemen.) Nevelem én őket rendesen. Kicsit nehéz velük, de hát ez van. Maradok az anyatejes táplálásnál, bár mostanában nincs túl sok időm arra sem, 5 perc maximum, viszont 3 óránként éjjel-nappal igényt tartok rá. Aztán majd meglátjuk.

A bátyám jófej, bár újabban csajozik. Egyet már haza is hozott. Minek ennyire sietni? De erről majd legközelebb….Most mennem kell, mert Anya a végén megint leül norvégozni…” (MikesR.)

Nagyfiam most nyakkendőket gyűjt, mert az olyan férfias. Az apja régi nyakkendőit pakolgatja, tekergeti, ma például velük aludt. Rábeszéltem, próbáljuk fel őket, és akkor olyan lesz, mint az apa. Közben az oviról mesél.

-Anya, úgy döntöttem nem Zsombort hívom el hozzánk, hanem a Dávidkát!

-Hogyhogy? Eddig nem a Zsombor volt a legjobb barátod?

-Igen, de képzeld, ő már nagyon rossz lett… – csóválja a fejét.

-Rossz lett?!?

- Igen. Elkapta a Julcsikától! – jött a válasz.

“A 2010 tavaszán megválasztott Orbán-kormány egy új és átfogó reformba kezdett, mely alapjaiban szervezi át a területi közigazgatás rendszerét. Ennek legfőbb célja a „Jó Állam” koncepciójának kialakítása, mely az állampolgárok érdekében egyszerűbbé, gyorsabbá, hatékonyabbá és ügyfélközpontúvá teszi az ügyintézést. Az elmúlt évtizedben – mondta Szabó Erika államtitkár asszony – a területi közigazgatás, nemhogy állampolgár barát, inkább félelmet keltő volt. A megoldás a Nemzeti Együttműködés Rendszere, mely többek között létrehozta a kormányhivatalokat és a kormányablakokat, melyek az idő előre haladtával egyszerűbbé teszik az ügyintézést és valóban létrejön egy állampolgár barát területi közigazgatás.” (kormany.hu)

Nincs pénz az egészségügyi és oktatási intézmények fenntartására. Üres az államkassza. A egekbe emelkednek energiaárak, és egyéb rezsiköltségek. A fűtés viszont tombol az adóforintokból üzemelő közintézményekben. (Valószínűleg azért, hogy ügyintézőink “ingujjban” dolgozhassanak.) Az Európai Parlament és Tanács lassan 10 éve kiadta a 2002/91/EK direktívát az épületek energiafogyasztásának ésszerű korlátozásáról, mely 2006-ban elvileg hazánkban is kötelezően hatályba lépett. Bár a belső környezet paramétereit szabályozó direktíva leírja, hogy az energiatakarékosság  nem mehet a hőérzet rovására, ami közpénzen tartott hivatalainkban tombol, az azért túlzás. A fenti direktíva az operatív hőmérsékletet a hivatali ülő munkavégzéshez 2o max. 22 fokban állapítja meg. Sőt a légcserék számát is meghatározza, mely többek között az épületben tartózkodó emberek számától is függ. De, mint tudjuk, mi “gazdag ország” vagyunk. Ésszerű akadálymentesítésről, és emberbarát hivatali ügyintézésről pedig ne is álmodjuk, így a szabadságharc kellős közepén. Tényállás tehát a következő:

Az állampolgár babakocsival melegen öltözve érkezik meg az áprilisi zimankóból. Gyerek nagy nehezen elaludt a 25 cm útpatkákkal, és 20 cm-es csatornákkal tarkított teljesítménytúra alatt. (A bejáratnál rámpa nincs, ha van az olyan keskeny és meredek, hogy a babakocsit gyerekesül fel kell cibálni a lépcsőkön, hogy állampolgári jogoknak érvényt szerezhessünk Magyarország (már nem Köztársaság) Kormányhivatalában.) Kinn viharos szél és 8 fok, bennt 26 fokos remegő hőség. Hely a széksorok közt babakocsinak nincs. Gyerek felébred (ok: túlmelegedés, kocsitologatás lehetőségeinek korlátozott volta), gyerekről ruhalerángatása következik – közben három-négy később érkező állampolgár kíméletlen előzésbe kezd – , gyerek sír, melynek egyenes következménye, hogy még jobban kimelegszik. Sorszámadagoló elromlott vagy nincs, információnál adnak sorszámot. (Ennek ténye azonban kiírásra nem kerül, bízunk jószándékú honfitársunk/sorstársunk segítő információjában) Sorbaállás sorszámért, majd közlik, hogy csak fotózás és ujjlenyomat (!?) vétele után áll módjukban sorszám kiadása. Ezért: fotózáshoz ismételt sorbanállás következik. (Gyerek feszeng a kocsiban, büdös van és nincs levegő.) Fénykép és ujjlenyomat vételezés megtörtént, nem szállt el program, működött a gép, sőt áram is volt, és végre sorszám is kiadásra kerül. Sorban állás harmadszor, majd egy energiatudatos rövidujjas kormányhivatalnok kitárja sarkig a bejárati ajtót, mert melege van. Állampolgár eközben már kb. 2 liter testnedvet párologtatott el teljes testfelületén keresztül. Folyadékpótlásra hivatalos lehetőség nincs. Fogas ruhaneműknek nem áll rendelkezésre.

Ajtócsapkodások, és hivatali dolgozók véget nem érő, ráérős ingázása az helyiségek között. Gyereküvöltés egyre fokozódik, majd rosszallást titkolni nem szándékozó tekintetek össztüzében a gyermek a babakocsiból eltávolításra kerül. Végre az renitens állampolgárt az operatív hivatalnok elé rendelik, majd személyi adatainak kiszolgáltatása következik – félkézzel – újabb 1,5 liter bőrön keresztül történő folyadékvesztés kíséretében. “Toppos” hivatalnok szemrevételezi a személyi okmányokat, és nem érti, hogyan rendelkezhet egy állampolgár 3 lakcímkártyával. Magyarázat fokozott hangerővel történik gyermeksírás háttérzajában, és “egy háztartásban 2 gyermeket nevel” válasz kielégítőnek bizonyul. Kattogás, nyomtatás, telefoncsörgés következik, majd újra kattogás, nyomtatás és telefoncsörgés. Minden elnémul végül, és nagy megelégedettségére az állampolgár bankkártyával repesve megfizetheti az illetéket, hogy végre elhagyhassa az operatív helyiséget. Gyerekre ruha fel, és az azóta is tárva-nyitva maradt bejárati ajtón kiáramló, melegtől remegő beltéri levegő kíséretében, a babakocsis gyermek lecipelése következik, hogy utoljára még rávágódhasson az állampolgárra a hivatali lengőajtó. Végül az időközben valószínűleg áthűlt, energiatudatos hivatali alkalmazottak egyike pedig becsukja az ajtót.

Tekintve, hogy babakocsival mozgáskorlátozottnak számítok, és egyébként is másodrendű (plusz nőként így már csak harmadrendű) állampolgárnak számítok, a kalandtúrám előtt adatot gyűjtök a Kormányhivatal hivatalos honlapján (ügyfélfogadási idő, szükséges iratok stb.), hogy lehetőleg minél kevesebb meglepetés érhessen. Időpontkérésről információt nem találok, a megadott közérdekű telefonszámot fel sem veszik. 3 havi családi pótlékért cserébe gyorsított eljárást kérhetek. Ez a lényeg. Az épületbejárás során tolókocsival a küszöbön sem juthatnak be. Az állam energiahatékonysági  szemléletéről pedig meggyőződtem. A kötelező energetikai tanúsításról szóló 176/2008. Korm. rendelet alkalmazási köre nem terjed ki a hatósági rendeltetésű, állami tulajdonú közhasználatban lévő épületekre. Szóval törvényesen csak az állam bánhat pazarlóan az energiával, pénzzel, emberrel. Gratulálok, jól haladunk.

“Pelenkázz, hogy élhess!”

                          (Kopp Mária)

Ez a gyermekvállalásra buzdító jelszó – a nem régen elhunyt – Kopp Máriától származik, aki orvosként, szakpszichológusként egész munkássága alatt a boldogságot, illetve a boldog élet lehetőségeit kutatta. Ez a citátum sokkal aktuálisabb most, mint bármikor. Nem csak saját élethelyzetemben, hanem kortársaim körében is – azt hiszem. Számos a magyar társadalom körében végzett reprezentatív és utánkövetéses vizsgálatot végzett, melyek arra keresték a választ, hogy miért vagyunk mi magyarok sereghajtók az életkilátásaink tekintetében, és miért lettünk (mert nem voltunk mindig) “depressziós nemzet”. Számtalan okot feltétezhetünk, és bármely meglepő, nem elsősorban az anyagi helyzet a döntő tényező. A XXI. században – szerintem – az a nyerő, aki védettebb tud lenni a krónikus stresszel szemben. Nem eretnekség a klasszikus orvoslásban sem az, ha azt állítom, hogy minden szervi baj részben vagy teljesen lelki problémákra vezethető vissza. (persze nem kezdek továbbra sem telefonos gyógyításba, vagy rontáslevételbe) Minél idősebb valaki (és bölcsebb), minél többet látott, annál inkább megtapasztalja ezt. Persze vannak “fehérköpenyes istenek” (mert a nagy a társadalmi elvárás ilyen irányban), aki ragaszkodnak a klasszikus dogmákhoz, és a koleszterincsökkentőkben látják az életkilátások javulását. Én azt hiszem először a fejekben(lelkekben) kellene rendet tenni, aztán lehet a testet gyógyítani. Hol is rejtőzhet nemzetünk rákfenéje?

Először is meglehetősen induvidualisták vagyunk, a közösség érdekek – legyen az szélesebb társadalmi, vagy szűk lakóközösségi együttműködésről – nem fontosak számunkra. Ezért többségében nem is részesülünk a közösség támogató, segítő erejében. Ahogyan iskolai történelem tanárom szokta volt mondani: “mindenki a saját gesztenyéjét sütögeti”. De nagy árat is fizetünk ezért. Ráadásul  bizonytalanságkerülők vagyunk, és nagyon félünk a változásoktól. A gazdasági válság ezért is érintett bennünket az európai átlagnál is súlyosabban. És nem csak anyagilag. Tudom, hogy hajlamosak vagyunk minden rossz hangulatot, elkeseredettséget anyagi ellehetetlenülésükre fogni. Pedig a szociológiai kutatások nem vonnak egyértelmű párhuzamot az anyagi jólétünk és mentális egészségünk között. A gazdagabb társadalmi réteg körében is meglepően sokan szenvednek pszichés problémák miatt. A krónikus stressz minden társadalmi réteg körében szedi áldozatait. Bármilyen meglepő, a mindennapi megélhetéshez szükséges anyagiak megteremtése kapcsán átélt krónikus stressz, élettani szempontból nem sokkal károsabb, mint több tízmilliós vagyon elveszítése miatt érzett folyamatos szorongás. Persze mindenki inkább az utóbbi miatt szeretne aggódni, mint azon, hogy 10 dkg párizsit vegyek vagy 20 dkg-ot.

Különösen elkeserítő adatokat mutatnak 40-60 év közötti férfiak rendkívül kedvezőtlen halálozási statisztikái. A szakállas viccekkel ellentétben bizony jobbak az életkilátásai a házas férfiaknak, ha jó a házastársi kapcsolatban élnek, ahol közösek a célok, és kölcsönösen egymás támogatására törekszenek. Mit tehetünk tehát?

A gyereket nevelőknek kétszer-háromszor nagyobb esélye arra, hogy megérjék a 70. életévet. (kialvatlan hónak, évek alatt érdemes erre is gondolni) Sokan úgy vélik, hogy kevesebb gyermek kevesebb stressz, és természetesen nagyobb anyagi jólétet jelent, pedig nem feltétlenül igaz ez így. Látszólag több gyermek esetén több az aggodalom (betegség, tanulás, gyermek jövője, párkapcsolatai stb.), kevesebb idő jut pihenésre, és több a kiadás is. Élettanilag azonban több gyermeket vállaló házaspár sokkal védettebb a krónikus stresszel szemben. Miért is? Többek között az oxitocin miatt, mely termelődik minden bizalmon alapuló érintésre, kommunikációra. Valahányszor öledbe veszed gyermeked, vagy csak rád neved már olyan folyamatot indul be a szervezetben, mely ellensúlyozza a napi stressz adagot. Ha részese lehet gyermeked első szavainak, első lépéseinek.  A büszkeség érzése, mely hatalmába kerít, ha fiad megtanul kerékpározni, ha lányod elmond egy verset. Vagy ha csak mellette vagy, és segíted őt abban, hogy azzá válhasson, amivé szeretne.

A gyerekkel kialakított bizalmi kapcsolat védő szerepe a férfiaknál még erősebb, mint a nőknél. Sokkal több életévet nyer az apa azzal, ha őszinte kapcsolatot képes kialakítani a gyerekével, mintha magasabbra jut a karrierjében. A nők sokkal jobbnak ítélték meg egészségüket 60 éven túl is, ha tovább dolgozhatottak. Sokkal kisebb valószínűséggel alakul ki szenvedélybetegség azokban a családokban, ahol stabil, támogató kapcsolatokat tudtak kialakítani, ahol a családtagok valóban figyelnek egymásra. És családban tudnak gondolkodni, az anya éppúgy kiveszi a részét az anyagiak előteremtésében – ha teheti, ahogy az apa is gyermeknevelésben. Tekintve, hogy napjainkra a többgenerációs család-modell gyakorlatilag eltűnt, a hagyományos férfi-női szerepekhez való feltétlen ragaszkodás nagyobb megterheléssel jár(hat). Gondoljunk a családapák korai halálozására, vagy a családanyák halmozódó pszichés problémáira. (gyógyszerfüggőség, hangulati zavarok) Sokkal védettebbek azok családok, ahol a terhek és örömök is megoszlanak.

A tapasztalatok szerint tehát, egészségünk nem a kormányzaton múlik elsősorban. (szerencsére  :) )Támogató közösségek, őszinte emberi kapcsolatok, és jól működő családok jelentheti a védelmet a betegségek, depresszió ellen. Pelenkázni kell tehát nincs mese.

Természetesen bánt, ha hálátlannak és lelkiismeretlennek bélyegez az az ország, ahol születtem, felnőttem, és a gyermekeimet felnevelni szerettem volna. Elkeserítenek bizonyos rétegek felől érkező, orvosgyűlölettől fröcsögő kirohanások. Nem tudok nem foglalkozni vele. Nem ezért küzdöttem végig az egyetemet, magoltam ezer oldalakat, éjszakáztam, kikészültem, és elviseltem oktatóim megalázó vizsgáztató módszereit. Mehettem volna bulizni, drogozni, pasizni, – ahogy teszi ezt minden épeszű fiatal – anatómia tanulás és formalintól bűzlő, oszladozó emberi tetemek tanulmányozása helyett. Lehetett volna rózsaszínűbb álmom, mint egy bonctermi gyakorlat után órákig érezni bőrömből áradó, átható formalinszagot, melyet nem nyomott semmi sem. Nem azért akartam orvos lenni, hogy milliomossá váljak (de azért se, hogy hálapénzért tartsam a markom),mert akkor nem ezt a területet választottam volna. Nem is azért vetemedtem erre az elhatározásra, hogy eltékozoljam a hazám, amúgy is szűkös anyagi forrásait. Naivan bíztam benne, hogy hazám értékén becsüli majd a befektetett energiát,  és enged lelkiismeretem szerint dolgozni, szakmailag továbbfejlődni. Kezel annyira felnőtt emberként, hogy nem szól bele minden lépésembe, hogy nem ássa alá lépten-nyomon az orvos és betege közti sérülékeny viszonyt. Hittem, hogy nem adminisztrátori és vényfelíró-robotként kíván felhasználni, hiszen ehhez túl sokat költött rám. De nem is sejtettem, hogy  ”csinovnyiknak” szánt, aki maximálisan kiszolgálja az állam önös céljait, és állami végrehajtóként kezel majd. Hogy ne a miniszterelnöknek kelljen nap, mint nap konfrontálódnia “polgáraival”, és ne neki kelljen az istenadta nép szemébe vágni:“Emberek, értsétek meg végre, hogy nincs pénz egészségügyre! Ennyiből pedig csak erre futja. Nem többre!” Nem akarok ilyen szócső lenni, hogy aztán én hallgassam a nem szűnő szitkot és panaszáradatot.

Kérdem én: kinek volt ingyenes a taníttatásom? Kikérem a szüleim nevében is. 26 éves koromig kellett eltartaniuk, megvenni a méregdrága tankönyveket, fizetni az utazást, szállást. Nem három évig (rezidensképzéssel együtt ) nyolcig. Nem csak egészségügyi szakdolgozók hagyják el az országot, mérnökök, ácsok, asztalosok, tanárok százával. Őket miért maradhatnak észrevétlenek? Az ő képzésük is pénzbe került, és jó szakemberekből is óriási hiány van.

Persze az senki sem érdekel, hogy jó szakember vagy-e. Ezt is megértem. Fontosabb, hogy meg szerezze tőled azt a darab papírt, amit akar.(táppénz, rokkantosítás, ilyen-olyan igazolás) Mindenkinek nehéz most, és “honatyáink” ott fenn tesznek róla, hogy még azok is bántsák egymást, akik egyébként nem tennék. Remegve lesem nap, mint nap a híreket, hátha….a milliárdokba kerülő “nagy szabadságharcunk” közepette, amit egy olyan “elnyomó rendszer” ellen vívunk, amit most kivételesen önként választottunk. Hátha történik, vagy elindul valami, ami reményt ad, hátha maradhatok itthon. Gyógyíthatok itthon. De nem történik….Hazám azt üzeni: Te nem kellesz!

Tudom, hogy örülnöm kéne, hogy legalább van “munkám”. (egy lelkes orvosgyűlölő portálról idézve). De ez nem csupán munka, itt kérem emberek vannak. Emberi életek, sorsok. Aki úgy gondolja, hogy az orvosi munka csak munka, és ő csak egy “munka-darab”, annak úgy kell. Az meg is fogja kapni a magyar egészségügyben. Csak az az elkeserítő, hogy sajnos az is ezt kapja, aki nem ezt érdemelné. Mert most kérem szabadságharc zajlik. De akkor ne nyomorult mentőst, ápolót tessék szidni! Kérem.

Én szóltam. És köszönöm, ha végigolvasta valaki…Lehet szidni is. Elvileg demokráciában élünk.