A naptár szerint nyárnak kellene lennie, de nem nagyon mutatja magát. Bár a hó korán elolvadt, és átlagosnál jóval kevesebb hullott idén, de a hőmérő higanyszála még nem kúszott 10-12 fok felé. Az itt élő külföldiek szerint itt északon két évszak van: fehér tél és zöld tél. A nyár kétségbevonhatatlan jele azonban az éjféli nap, mely soha nem bukik a látóhatár alá, és éjfélkor is szinte nappali világosság van. Szemfüles halászok, hajósok igyekeznek meglovagolni ezt, és hajótúrákat szervezni lelkes turistáknak a “Nordkapp” felé. A minap beszéltem egyikükkel, aki elmondta, hogy se tavaly, se idén nem dugta ki orcáját napocskánk a felhők közül éjfélkor. Nem könnyű ezért lefotózni ezt a jelenséget felénk sem a sok felhő miatt, szinte éjszakák és nappalok is egyformák, óra nélkül képtelenség megmondani mennyi az idő. Sokak által ez nyomasztó, még az őslakosok is kínlódnak emiatt, ahogy látom.
De N. hős volt és tegnap éjjel felmászott a hegycsúcsra, és ezekkel a fotókkal tért haza…

Új rezidenst kaptunk, aki végre talpraesett és akar tanulni, és ezért hajlandó dolgozni. Norvég leányzó, Budapesten végzett.
Jó fej, kérdeztem, hogy tud-e valamit magyarul. De nem. Azt mondta, volt 3 hónapos magyar nyelvtanfolyamuk az egyetem elején, de már a második héten feladták a reményt. Számukra annyira logikátlan a nyelvünk, hogy szinte csak kivételek vannak. A tanár lelkesen ecsetelte a magyar nyelv szabályait, aztán tanultak néhány hétig szavakat, ami mind kivétel volt. 3 hónap után nem tudtak összerakni helyesen egy mondatot. Hát a húgommal ellentétben, aki szerint egészen abszurd, hogy valaki 6 évig él egy országban és semmit nem tud a nyelvén, én megértem. Már kisiskolásként is baromságnak tartottam a magyar tanár által hajtogatott mondatot: “A kivétel erősíti a szabályt. ” Ha valaki megpróbálná logikusan elmagyarázni egy külföldinek, hogy például milyen módon képezzük a múlt időt, és ne intézze el annyival, hogy a “t” a jele, akkor rájön , hogy némely szóban az első hangzó kivételével minden megváltozik, és akkor még nem beszéltünk a tárgyas ragozásról és a személyes névmásokról.
Tehát magyar szót nem hallottam Linn-től. De. Van egy fekete-fehér macskája, aki mindig kint ül az ablakban pont konyha ablakunkkal szemben és minket néz. Igen. Ő magyar. Szóval… Egy magyar macska a szomszédunk.

Iszonyatos vihart igértek, “Ole” keresztnévre hallgató vihar megérkezett: orkánerejü széllel, áramszünettel, 3 méteres hulámmokkal, ami azt jelenti, hogy lezárják a hidat, az egyetlen szárazföldi összeköttetést. Ami tengeri közlekedést illeti: leállnak a kompok, és nem jön a menetrendszerinti hajó sem. De ami, a legrosszabb: a hatalmas szél miatt sem repülő, sem helikopter nem jön, és mentőhajó sem jön. A sziget egyetlen mentőautója ki tudja, hol vesztegel valahol fél úton Tromsø-böl haza felé. Itt ráadásul minden elektomos: a fütés is, de tűzhely is. Van vagy 250 idős ember, aki elszórva élnek, magányosan házaikban, sokszor több km-nyire egymástól. Na, ez a nagy büdös helyzet ügyeletem elején.
A havat kotorja az orkánerejű szél, pillanatok alatt eltűnik a keréknyom mögöttem, az aszfalton jég és viz, a legrosszabb kombináció, ugyanis nincs hideg -1-O fok. A szél szinte tolja le az autót az útról, szerencsére ilyen időben normális ember (az orvoson kivül) nem közlekedik. Legalább is nagyon remélem, mert nem sok mindent látok. Valami van az úton, össze-vissza dobálja a szél vagy 1,5 m magasan, majd leejti a sávomban. Csodával határos módon meg tudok állni, műanyag kukának látszik. Megpróbálom kikerülni, és persze hogy abban pillanatban felkapja a szél, és teljes erejével a motorháztetőhöz vágja. Darabokra törik. Kösz, ” Ole”! Én is szeretlek. Megyek tovább, mindjárt a rendelőhöz érek, remelém az erős szél ellenére ki tudok szállni a kocsiból. Egy 15 éves lányhoz igyekszem, aki begyógyszerezte magát, és felhivta a barátnőjét utána. Hát szegénykém a legrosszabkor. A szél kivágja az ajtót, pedig teljes erőmmel próbálom tartani. Úgy érzem mindjárt felkap, de elvergődök valahogy a bejáratig. Ekkor riaszt a telefon a tromsø-i központból. Iskolabuszunk, ami hazafelé tartott a szomszéd kistérségből felborult. A központ kiküld, mivel nincs szabad mentő vagy 200 km-es térségben. Nem sok mindent tudok meg, sem pontos helyet, sem az érintett gyerekek számát, azt sem, hogy pontosan mi történt. Nyomorult mentésirányitó Tromsø-ben ül, a legkevesebbet tud az ügyről. Nem tartom fel tovább a segélyvonalat. “mottatt meldinga”.
Terv kell, de gyorsan. Riasztom a nővért, rendeljen taxit, én nem megyek egyedül autóval, semmi értelme nem lenne, ha még engem is menteni kellene. Felhívom az osztrák kollégát, szegény most tette le a 72 órás hétvégi ügyeletét. De vészhelyet van. Ő az egyetlen mozgósítható ember. Persze ő egyébként is bírja az igazi akut helyzeteket, és hülyét kap a pszichológiától. Rögtön meg is érkezett, az itt töltött 5 évének és helyismeretének köszönhetően, már hívja is a iskolabusz sofőrjét. Információ első kézből. Szerencsére mindenki kijutott, néhány könnyebb sérült érkezik majd, az arra járó civil autósok hozzák el őket. Addig ránézek öngyilkosjelöltünkre, egy órás támogató beszélgetés következik, én pedig minden erőmmel próbálom elfojtani magamban a haragot, amit szegény lány szülei iránt érzek, hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Kibámulnék az ablakon valami kapaszkodót ( támaszt ?) keresve, de a hóvihar szinte teljesen betemette. Nagy levegőt veszek, és bemegyek.

“Ole” pedig töretlenül csak tombol….és tombol kint a vak sötétségben…

Igértem, hogy írok a hátrányokról is. Amik persze lehetnek akár előnyök illetve pozitívumok is. A norvég társadalmon belül is vita egyébként, hogy az utóbbi 8 év baloldali kormányzása alatt lezajlott gyökeres változtatások az oktatási rendszerben túlzottan liberális oktatáshoz vezettek. Romló egyetemi és főiskolai szintvonal, gyengébb, kevéssé motivált hallgatókkal, ami azért az ország versenyképességét hosszútávon rontani fogja, mindamellett persze, hogy sokkal elfogadóbb, toleránsabb társadalmat eredményezhet, ami ebben a soknemzetiségű és kultúrájú országban szinte elengedhetetlen. Heves viták folynak erről politikai szinten is, hiszen 8 év baloldali kormányzás után, jobbközép pártok kerültek hatalomra.

1. A norvég iskola alapvetően a középosztály iskolája.

Nem cél a továbbtanulás, nincs verseny, nincs tehetséggondozás. Alapvető cél, hogy mindenki azonos tudássál rendelkezzen függetlenül attól, milyen családból jött, mik a szülei. A különböző családi háttérrel rendelkezők gyerekek közötti különbség eltüntetése a cél, mely alapvetően a gyengébb tanuló felzárkóztatását jelenti. Nulla verseny van, némi verseny szerintem ösztönzőleg hathatna.

2. Mindenki ugyanabba az iskolába jár.

A Down-szindrómás és egyéb hátrányokkal küzdő gyermek. Elég ha csak egyetlen különleges nevelési igényű gyermek jár az osztályba, gyakorlatilag hazavágja az eredetileg gondosan felépített tanórát. Persze segít a másság elfogadásában, a kirekesztettség elleni harcban, és bár egy-egy ilyen gyerek mellé külön asszisztens tanár van beosztva, az óra tökéletesen felborul.

3. Modern iskola

Sok fejtörést okoz, hogy jó-e az, hogy például ilyen nagy hangsúlyt kap a számítógép az iskolában az első perctől kezdve, annak minden előnyével és lehetséges hátrányaival. Gyakorolják az írást. OK. Projektmunkákban (kiscsoportos) mindig van vezető a csapatban, ezzel tanulják az együttműködést, ami itt Norvégiában mindig hangsúlyos. Tök mindegy, hogy a terv később megvalósul-e, a lényeg, hogy az együttműködés jó legyen. Tartok azonban attól, hogy ez esetleg önjelölt vezéreket (vezéregyéniségeket) nevel ki, ami melegágya lehet a későbbi iskolai zaklatások és kirekesztettségnek (“mobbing”), bár itt már első osztálytól kezdve szülőértékezleteken, szóróanyagokon a mobbing-elleni küzdelemről hallunk. Lehet, hogy aggodalmaim alaptalanok. A megelőzés szerintem azonban otthon, a családban kezdődik, gyerek-szülői viszonyban gyökerezik, az iskolának sajnos vajmi kevés eszköz van a kezében. Ez persze csak az én véleményem, értékelem a lelkesedést és törekvést, ami Magyarországon a mai napig nem téma. Illetve csak beszédtéma.

4. Családias légkör

Igen fontos, hogy a gyermek jól érezze magát az iskolában, ne szorongjon, ne érezze nyomás alatt magát. A tanárt keresztnevén szólítják az első perctől, közbevágnak órán, fegyelem az órán enyhén szólva nincs. Persze mi Kelet-Európában a poroszos, tekintélyelvű iskolához szoktunk (20-25 évvel ezelőtti viszonyokról beszélek), annak minden rémálmával, rossz emlékeivel.